A horror tematika nem csak a death metalnak áll jól, alapvetően bármilyen műfajba beköthető, de tegyük a (kitépett) szívünkre a kezünket: legjobban mégiscsak a fém-zenéhez passzol a vérben forgó láncfűrész.
A post-metal ebből a szempontból (is) jolly joker, hiszen többnyire a műfaj extrémebb leágazásait használja, így nem rökönyödik meg különösképpen a hallgató, ha a megcsócsált koponyát ábrázoló borító hasonlóan vérgőzös muzsikát és dalszövegeket takar.
A ködben úszó brit vidék különösen alkalmas az efféle hangulatkeltésre, így nem csoda, hogy Egyesült Királyság méltán népszerű metál bandái is előszeretettel turkálnak a horror eszköztárában, a Black Sabbath-tól kezdve az Iron Maidenen át egészen a Cradle of Filth-ig.
A kenti illetőségű Ohhms is letüdőzött egy nagy adag kripta füstöt, amit legújabb Rot című albumukon köpnek vissza a hallgatóságra jófajta sludge-os post-metal formájában és bár nem fejtik meg újra a műfajt, azért van annyira szórakoztató a műsor, mint egy Hammer stúdiós B-horror.
A koncepció okát sem kell sokáig kutatni, hiszen Paul Waller frontember saját podcastjában (A Year In Horror) rajongja körül a műfajt, így nem túl meglepő módon nem csak a felszínt karcolgatják az új lemezen, ellenben mélyen csontig vágnak, csak hogy stílszerűek legyünk.
Minden szám címe mögött egy elfeledett vagy kevésbé ismert horror-klasszikus rejtőzik, így a Rot akár felfogható egyfajta underground filmajánlóként is (akit behatóbban érdekel a dolog annak érdemes közelebbről is megvizsgálnia a listát, az IMDB biztos jó szolgálatot tesz).
Ami a zenét illeti: Deftones, Baroness, Torche, nagyjából így ebben a sorrendben. Meglepődnék, ha a filmes intrót követő Let’s Scare Jessica To Death hallatán valakinek nem Sacramento büszkesége ugrana be rögtön, de azért nem kell megijedni, nem holmi tribute banda az Ohhms, csak éppen kicsit “deftonszosra” sikerült az eleje (az már csak hab a tortán, hogy Chinóék legutóbbi nagylemeze az Ohms címet viseli, de ne gondoljunk e mögé túl sokat…).
Az Eaten Alive vagy a Body Melt nem csak zeneileg, de az ének témák tekintetében is a Baroness-t idézi, a Blood Feast a Quicksand féle post-hardcore felől támad, a dinamikus A Dark Song szinte már punkosnak hat, a Mephisto Walz meg azt a fajta polgári noise-rockot hozza, amit manapság a Helmet művel, de a sok referencia ellenére korántsem kópia-ízű amit csinálnak. Az album záró Sisters / Swamp Thing párosánál jön át végül leginkább a saját hang, fokozva azt a sokszínűséget, amit ez a nyolc, hasonlóan eklektikus zsánerű horror-mozi képvisel.
A vintage filmplakátok által inspirált artwork ennek megfelelően szintén remek, a tartalomnak megfelelő ízléses csomagolás pop-art köntösben, ami lemezen, pólón vagy a falon egyaránt szépen mutat, szóval jól fogy majd a merch-pultban.
Összefoglalva: ha bírod az obskúrus horrorfilmeket és/vagy a fentebb említett bandákat, bátran tegyél egy próbát az Ohhmsszal, csemegézz a listáról, fülelj bele az A Year In Horror podcastba, vagy ahogy a borítón is áll: hallgasd és merülj el a mocsokban!
Fotó:Ben Bowles
