Roger Waters produkciójától politikamentességet várni legalább akkora naivitás, mint egy Mayhem koncertre váltott belépőtől az üdvözülés elnyerését remélni.

Waters úr nevének hallatán a művelt polgár valószínűsíthetően három dologra asszociál: Ő a legendás Pink Floyd alapköve, az autentikus brit progresszív rock ősatyja és egyben az erősen megosztó megnyilvánulásokkal politizáló zenész archetípusa, aki a zenéjén és olykor önellentmondásba hajló megnyilvánulásain keresztül, fegyverek nélkül is képes a legnagyobb hatalmaknak hadat üzenni és alaposan felkavarni maga körül az amúgy sem állóvizet. 

És, hogy milyen hatással volt egy élő rocktörténeti legendára az elmúlt évek káosza, a COVID-lezárásoktól kezdve egészen a szomszédunkban zajló háborúig? 

Tegnap este a 14 országot érintő - utolsónak ígért - This Is Not A Drill turné budapesti állomásán 20 tételben összefoglalva, a Pink Floyd aranykorától egészen a legfrissebb szólószerzeményig, erről is képet kaptunk méghozzá az elvárásoknak megfelelően feledhetetlen és lenyűgöző audiovizuális formában. Soha rosszabb apropót nem kívánnék magamnak egy közelmúltban megnyílt multifunkcionális csarnok felkeresésére. 

“...egy forradalmian új, extravagáns rock and roll és filmes élmény, amelyet a terem közepén lévő színpadon adunk elő, egyben egy elképesztő vádirat a korporatív disztópia ellen, amelyben mindannyian a túlélésért küzdünk…” Roger Waters

Nem sokkal a kapunyitás után érkeztünk, így még viszonylag “szellős” közegben volt lehetőségünk felmérni a terepet. Elsőre viszonylag nehezen sikerült kódolni, hogy miként fog működni a küzdőtér közepén felépített, 360°-ban belátható színpad a gyakorlatban. 

Ekkor még a vizuál rész fő elemeként funkcionáló, kereszt alakban felépített ledfal, a középre rendezett “bázisból” és oldalanként 1-1 kifutóból  álló színpadon pihent, ahonnan a koncert kezdetén emelték a magasba. A rendhagyó elrendezéstől nagyobb meglepetést jelentett, hogy a küzdőtér kb. egyharmada a tömegtől elzárva üresen tátongott. 

Még percekkel a kihirdetett start előtt is így volt, és az ügybuzgó biztonságiak a terelő kordonok mellett biztatták az érkezőket, hogy legyenek kedvesek beljebb fáradni. A magunk részéről a mindenkori hatalommal szembeni ellenállás emblematikus alakjának koncertjére készülve nem tartottuk stílszerűnek, hogy együtt haladjunk a terelt tömeggel, és lássátok, szinte percre pontosan a kiírt kezdés pillanatában megnyílt a “tiltott zóna” és boldogan foglaltuk el helyünket, majd negyedórás ráhagyást és egy elég egyértelmű üzenetet követően elkezdődött a show…

“Ha te is azok közül vagy, akik szeretik a Pink Floydot, de utálják Roger politikáját, akkor tünés kifelé a bárba”

…de még milyen SHOW!!!! 

Már az első hangnál rendesen bepárásodott a szemem, és ambivalens módon némi csalódást is éreztem, mert az egyik személyes kedvenc Pink Floyd-dalom a Comfortably numb egyfajta keretet adó “introként” még leeresztett ledfallal, teljes egészében a kivetítésre koncentrálva, némiképp leegyszerűsítve lett előadva, ám ami ezután következett, arra nincsenek szavak. 

A műsor tökéletesen átgondolt koreográfiával építkezett. Jómagam - bár Édesapámnak hála majd 30 éve rajongok a Pink Floydért - azóta tekintem egy Roger Waters-koncert meglátogatását bakancslistás tételnek, amióta DVD-n megjelent a ‘90-es, monumentális berlini koncert. Ettől a koncerttől nyilván nem vártam, hogy azt a csodát űberelni fogja, valahol mégis sikerült, mert, amit itt láttunk, az egyszerre volt történelmi és nagyon is jelenkori, hangzás és képi megjelenítés tekintetében egyaránt. 

Arra sem kellett sokat várni, hogy a The Happiest Days of Our Lives felvezetést követően felcsendüljön a talán mindenki által ismert és egyben legikonikusabb Pink Floyd alap, az Another Brick in the Wall, Part 2-3 ami számomra is meglepő módon még mindig “csak” egy felvezetés volt az igazi katarzisélmény előtt.

Az alapművek mesterien előkészítették a teret némi Waters úr féle szóló karrieres agyalásra, első tételként a ‘87-es szólólemezről, a Radio K.A.O.S.-ról felvezetett The Powers That Be, majd erősen belemenős szerzemény a The Bravery of Being Out of Range következett, ami finoman szólva kritikus képet mutat be Reagen elnöktől kezdve Bidenig, lekísérve a jóval békésebb hangvételű The Bar című új szerzeményével, ami egyszerűen csak annyit üzen a hallgatóságnak, hogy “nem kell feltétlenül egyetértenünk, csak legyen meg a kommunikáció”

És, ha már a kommunikációnál tartunk: Egy közel 3 órás műsorba tényleg sok minden belefér, és az előadó személyiségét ismerve talán senkit nem lepett meg a jelenlévők közül, hogy a műsor nagyjából egyhatodát Waters úr monológjai töltötték ki. Az elénk tartott prizmáján keresztül előszeretettel mutatja meg a társadalmat érintő problémáknak egy olyan pult alá rugdosott, férges és penészes szeletét, amiből senki sem falatozik szívesen. Ám mindeközben érdemes a jelenlétünk fő apropójára koncentrálni, hisz egy koncert elsősorban a zenéről szól. 

És az előadás zenei része minden szépítés nélkül tökéletes volt.

A monológokba, vagy a - sokszor hatásvadásznak is mondható - vizuális elemekbe persze simán bele lehet kötni, de meg merem kockáztatni, hogy ennél lenyűgözőbb hangzást még életemben nem tapasztaltam és nagy valószínűséggel nem is fogok. 

Élőben prezentált, audiofil igényeket végletekig kielégítő, lemez minőségű megszólalást kaptunk egyenesen az arcunkba, és függetlenül attól, hogy épp hol foglaltam helyet, fogadni mernék rá, hogy, ha a csarnok bármely más pontjában lettem volna, ugyanezt írnám. Ennél teljesebb élményt már csak akkor tapasztalhatnék, ha a színpad mind a négy oldaláról, a küzdőtérről és a lelátóról is újra átélhetném a csodát, de erre legfeljebb akkor lesz lehetőségem, ha koncertfilm formájában is megjelenést kap ez a turné. 

De vissza a dalokhoz, mert a java még csak most jön…

Mint a Have a Cigar, a Syd Barrett megemlékezéssel felkonferált Wish You Were Here és Shine On You Crazy Diamond (Parts VI-VII, V) csoda, és a szünet előtt egy laza kis szürreális birkareptetés a Sheep dallamaira.

Aztán némi szünet következett, ami alatt megtekinthettük a WC bejárata előtt felsorakozó biztonságiakból rögtönzött “innen nem mehetsz be” kordont és a pultoknál várakozó kígyózó sorokat, majd “back to the trip” kapásból a visszatérés után jött egy In the Flesh / Run Like Hell mélyvíz, ami a maga fájóan kortalan aktualitásával együtt a koncert csúcsát jelentette számomra, egyben a “FUCK THE PURE” feliratú ikonikus (mostanra már drónná avanzsált) repülő sertést csodálva eleresztettem egy ironikus félmosolyt, hogy mindezt egy luxusprogramnak tekinthető műsor alatt látom. Azért van itt némi ellentmondás nem?

Innentől a koncert melankolikusabb, merülősebb része következett, amiből a sokadik alapműnek számító Money / Us and Them páros hozott a felszínre és a látvány tekintetében csúcspont Any Colour You Like, amely alatt az ikonikus prizma is formát öltött. Ha már alapművek, a végére még maradt egy Brain Damage + Eclipse majd a ráadásban a Two Suns in the Sunset és egy The Bar ismétléssel egybekötött Outside the Wall “stáblistás” (emelem kalapom a zenészekkel szembeni tiszteletért) levonulás, ami szinte az öltözőig kísérte a fellépőket.

És ahogy így a koncert másnapján a fenti sorokat leírtam, most tudatosul bennem igazán, hogy “Ember! Élőben hallottam Roger Waterstől a Dark Side of the Moon, a The Wall, az Animals és a Wish You Were Here albumok klasszikusait…”

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.