Ahhoz képest, hogy a legnagyobb metal kiadó egyengeti az útjukat, és egy mozgalom elindítói, a svéd Enforcer nem túl gyakori vendég magazinunk hasábjain. A múlt héten megjelent Nostalgia című nagylemez azonban érdemes a figyelemre, nézzük hát meg közelebbről!
Az Enforcer lassan 20 éve alakult, igaz, az első albumuk csak 2008-ban jelent meg. A mostani, nem túl szerencsésen Nostalgia címet kapott nagylemezük a hatodik, és ez már a Nuclear Blast kiadó hátszelével látott napvilágot. A műfaji besorolásuk speed metal, bár ennél színesebb a kép. Velük kapcsolatban találkozhatunk még az NWOTHM rövidítéssel, ami a hagyományos heavy metal új hullámát jelenti. Ennek a kezdeményezésnek elvileg ők a zászlóvivői – bármit is jelentsen ez. Ha meghallgatjuk a dalaikat, megállapíthatjuk, hogy a speed metal skatulya itt-ott már szorít, én inkább azt mondanám, hogy a 80-as évek első felének hangulatát idézik meg, címkék, szekértáborok és kategóriák fölött állva. Ha vannak kedvenceid abból az érából, az Enforcer neked szól.
Beszéljünk még a lemezcímről, ami sokakat félrevezethet. Ha azt halljuk, hogy nosztalgialemez vagy nosztalgiazenekar, arra gondolunk, hogy valaki önálló ötletek hiányában „újrafeldolgoz” valamit, ami egyszer már bevált. Vagy esetleg arra, hogy egy valaha szebb napokat látott, kiszuperált produkció végső vergődését kapjuk. Mindkettőre van igény, és vannak is, akik boldogan kiszolgálják azt (rád nézek, Nikki Sixx), nincs is ezzel gond. Az Enforcer azonban hozzájuk képest fiatal, és nagy lendületben vannak, a pályájuk pedig határozottan felfelé ível. Csak valahogy 1982-ben ragadtak…
Egy alig félperces intrót követően az Unshackle Me indítja a lemezt, virtigli NWOBHM riffel, feszes középtempóban. A Dickinson előtti Maiden ugrik be róla, bár Olof Wikstrand kissé nazális énekhangja valamelyest más színezetet ad neki. A hangzás is azt a korszakot idézi, meg is említik minden promóanyagban, hogy analóg technikával készültek a felvételek. Ez persze jól hangzik, de talán fontosabb, hogy hozzáértő szakember (Rikard Löfgren) üljön a keverőpult mögött, aki jó ízléssel és hitelesen nyúl a nyersanyaghoz. Még a pergő enyhén visszhangos klaffogása is olyan, mint amikor Bud Spencer lekever egy maflást – a Running Wild például a mai napig alkalmazza ezt.
A következő Coming Alive-ban teszik le igazán a névjegyüket; én hagytam volna az intrót a fenébe, és ezzel indítottam volna a lemezt. Amikor Olof hatszor egymás után sikítja azt, hogy „yeah,” már tudjuk, hogy jön a jóság. A dal a Prowler (Iron Maiden) és a Motorbreath (Metallica) metszéspontjába illeszthető, de minimum négyzetre emelve, ami az energiát illeti. Egy zabolázatlan csikó ez a dal, mekkora túrás lesz majd rá a koncerteken, uramatyám! Az antik hangzás még támogatja is a nyers jellegét – egy mai hangkép talán erőteljesebb lenne, de elvenne a húzásából. A lemez legjobb dala a Coming Alive, nem is kérdés.
Ezek után a Heartbeats című, akusztikusan kezdődő fél-lírait betenni minimum szerkesztési hiba. Akkora lefagyás, mint amikor anyu rátok nyit az előjáték közben: mondjuk úgy, nem segít a hangulaton. Ráadásul Olof kicsit túlvállalja magát benne. Ezt elkövetik még a címadó dallal is, amit megint csak sikerült egy másik vadorzó téma után berakni. Később aztán beindul a Heartbeats is, bár ékesen bizonyítja, hogy szó sincs itt speed metalról, legalábbis nem minden dalban.
Emlékszel még a Def Leppard nagyon korai lemezeire? Ha nem, akkor a Demon segít megidézni azt a világot. Barbár, mégis dallamos szerzemény, és nem kell majd ötvenszer meghallgatni, hogy rögzüljön. Itt emlékeznék meg Olof Wikstrand énekes-gitárosról, aki egyben a zenekar főnöke és fő dalszerzője is. A mottója az lehet, hogy ha nem megy technikával, majd megoldja erőből. Nem alibizik egy pillanatra sem, és neki köszönhető, hogy azokban a dalokban is ott a kakaó, amik nem szélvész-tempóban íródtak.
A másik kedvencem a Kiss of Death, aminek bevezetőjében a Freewheel Burning riffjét facsarták ki valamennyire (Judas Priest), bár az összkép inkább a korai Helloweent idézi, még Hansennel a mikrofonnál. Nehéz is elemezgetni, mert úgy húz magával, mint egy huskyfogat, ezért is volt hiba, hogy utána rakták a címadót, ami egy kevésbé karakteres power líra. Az egyetlen szemöldök-felhúzós dal a Metal Supremacia, amiben (bizony, jól sejted) spanyolul énekelnek a metál felsőbbrendűségéről, és nem úgy tűnik, hogy viccnek szánták. Az is benne van, hogy „mi vagyunk az ellenállás,” ami azért ellentmond a felsőbbrendűségnek, de hát mit értek én hozzá? Lépjünk is tovább.
A Keep the Flame Alive a helyenként szinte diszkós lüktetésével rendesen kilóg a sorból, noha nekem nagyon tetszik. Ha nem szólna olyan bárdolatlanul, még azt is mondanám, hogy rádiórock, de így persze nagyon nem az. Tényleg sokszínű lett a Nostalgia lemez, és bármelyik rétegét nézem, ínyemre van, amit látok-hallok. Leginkább azért rokonszenves, mert igazi, mert hiteles. A srácok nem ebből fognak Lambókat venni, de élik, szeretik ezt a zenét, és ez átjön. Ez az írás is lassan született meg, mert miután már párszor leforgott a lemez, és kezdhettem volna beröffenteni a Word-öt, inkább még egyszer újraindítottam, csak úgy, az élvezet végett.
Az alig 40 perces albumot több megközelítésből is értékelhetjük, és még a szokásosnál is nehezebb objektívnek lenni. Elvitathatatlan, hogy jó hallgatni, maximálisan szórakoztató, annak különösen, aki szereti a korai 80-as évek metálzenéit, netán már akkor is rockerkedett. Az érem másik oldala, hogy több dal esetén is kihallatszik az eredeti előadó névjegye – ha élhetek ezzel a képzavarral. Azt se hallgassuk el, hogy a második félidőre már pakoltak a töltelékből is bőven: nem tudom, hányszor kellene meghallgatnom, hogy mondjuk a White Lights in the USA dalból akár egy foszlányt is fel tudjak idézni.
Osztottam-szoroztam-deriváltam, és a bennem lakozó Anton Ego azt mondja, hogy így ez a csomag egy négyest ér, a rajongó pedig azt, hogy megvan az egyik idei kedvencem. Végtelenül örülök, hogy megszületett ez a lemez, és ha egyszer felénk tévednek, biztosan ott fogok bólogatni a közönségben. Ígérem, még egy farmermellényt is beszerzek valahonnan, és talán egy vokuhila parókát is. Hogy kinek ajánlom? Zenesznobok kivételével gyakorlatilag bárkinek.
