Van olyan, hogy az ember sokadik albuma sem hozza el azt a szintet amit szeretne, máskor meg elsőre kasszát robbant és övé lesz az egész világ. A mai helyzetben azonban egy friss zenekarnak nagyon nehéz dolga van kitűnni a tömegből. A Black Drops-on azonban mégis megakadt a szemem!

És még azt mondják, hogy nem számít a borító. Ennyire hülye borítót (már bocsánat, de nincs rá jobb kifejezésem) keresve se találhatott volna a zenekar. Egyből felkeltette az érdeklődésemet a francia trió. Még akkor is adni akartam nekik egy esélyt, ha olcsó vacak soundot kapok majd. Nem így lett. A zenekar nyers hangzással bír ugyan, de valami olyan módon vegyítik a grunge-ot a groove-osabb stonerrel, illetve az elszállós riffekkel, amitől első hallgatásra azt mondtam, hogy le a kalappal. A toulouse-i zenekar viszonylag frissebb formáció, ugyanis az első négy számos anyaguk három éve jelent meg, pár napja pedig az Octopus látott napvilágot, mint első album. Megvan benne a Red Fang pofátlansága, a korai Nirvana dögős soundja és egy kis életérzés a Kyuss-tól. Fene se gondolta volna, hogy egy esős napon egy ilyen lemez hozza el a jókedvet az irodába.