Szinte pontosan két évvel az elődje után megjelent a Thy Catafalque tizenegyedik nagylemeze, az Alföld. Az előzetes hírek és kedvcsináló dalok alapján az elődjénél még karcosabb, és még kevésbé népzenés album körvonalazódott.
Az előző évezredben black metal duóként indult, majd egyszemélyes avant-garde metal formációvá, végül rendes zenekarrá formálódott Thy Catafalque különleges helyet foglal el a hazai és nemzetközi undergroundban. A zenekart, illetve a főnök Kátai Tamás személyét körüllengi egyfajta pozitív aura, a sajtó és a közönség részéről is. Erre persze rá is szolgáltak, hiszen nemcsak arról van szó, hogy no lám, magyarként nemzetközi (el)ismertséget szereztek, de arról is, hogy olyan zenével, ami nem lakossági, és nem is valami külföldi sztárbanda teszkógazdaságos kiadása – a vonatkozó példákat mindenki behelyettesítheti magának. El is gondolkodtam azon, hogy ha mondjuk ugyanezt a lemezt egy belga underground banda adná elő, és nem tudnék róluk semmi bővebbet, akkor is ennyire tetszene-e. Szerintem igen, de nyilván sosem tudjuk meg. Filozofálás vége.
Tamás az Alföld promóciója kapcsán azt nyilatkozta, hogy egy lényegre törő, extrém metálos lemezt tervezett, különösebb innováció vagy kísérletezés nélkül. A részben korábbi ötleteken alapuló albumon ez nem feltétlenül valósult meg; sokkal rétegzettebb és színesebb annál, mint hogy simán extrém metálnak nevezzük. Tény, hogy tüskésebb, és nehezebben adja magát, mint a Vadak, de ezt nem érzem olyan drámainak. A Vadak sem volt éppen egy slágerlemez, és azt, hogy egy szinttel magasabbra juttatta a TC ázsióját, azért továbbra is az underground koordináta rendszerében kell értelmezni. Ennek tükrében úgy sejtem, hogy az átlagrajongó nem fogja sírva tárcsázni a lelki segélyvonalat, csak mert az első dalban (A csend hegyei) mindjárt Lédeczy Lambert öblös hörgésével találja szembe magát. Lambert hangja amúgy tényleg nem piskóta, simán párba állítható a jó Chris Barnes orgánumával.
A Testen túl kapcsán jutott eszembe, hogy a TC egyik titka, hogy szinte bármilyen zsáner alkotóelemeit beépítheti a zenébe, a végeredmény nemcsak minőségi lesz, de önazonos is: a kellő szűrőkön áteresztve magán viseli majd a zenekar saját karakterét. Távolról sem vagyok a banda felkent szakértője, de ha hallanék egy random kiadatlan dalt bármelyik korszakukból, szerintem felismerném, hogy ők azok. Említsük meg, hogy a dal közepén óriási blastbeat-es túrás van, súlyos, kiabálós énekkel (Bokodi Bálint), amit egy hangszeres outro vezet le finoman.
Az A földdel egyenlő rejti a legsúlyosabb pillanatokat a lemezen, már ha van értelme ilyen kijelentésnek. Főként Bálint black metálos, de attól még erőteljes rikácsolása miatt, de a gitárok is legalább ennyit hozzátesznek. A közepén van egy hihetetlenül súlyos riff, rendesen sajnáltam, hogy ennyire eldugták, akár egy teljes dal is épülhetett volna rá. A végén egy dallamos, ősrockos énektéma segíti valamelyest a befogadhatóságot. Úgy általában is igaz, hogy rengeteg vadorzó riffet írtak a dalokhoz. Érdemes külön odafigyelni rájuk, mert némelyik alig párszor hangzik csak el.
A címadó dal a lemez közepén terpeszkedik – szó szerint értve, ugyanis 9 perces. Itt kap először komolyabb szerepet az elektronika, valamint végre hallhatjuk Horváth Martina gyönyörű hangját is. A dal a lemez kivonata is lehetne, és bár sokféle hangulat váltakozik benne, az egészet átszövi a melankólia. Jól elkülöníthető három részre, az elején Lambert öblöget, a közepén Martina varázsol, az utolsó csaknem két perc pedig egy félakusztikus, szomorkás levezetés.
A Folyondár egy instrumentális tétel, de sokkal több, mint sima átvezető, a hosszát tekintve is. Egy bonyolult, „rohanós” dobtempóra épül, de a főszerepet a fuvola kapja benne. Az utána következő Csillagot görgető is hasonló, a szövege elférne akár egy szalvétán is, de a hangszeresek annál többet mesélnek.
Az A felkelő hold országa annyiban különleges – már a címén túl – hogy hörgős és károgós vokál egyaránt hallható benne. Mindkettőt Veres Gábor, a Watch My Dying hangja szolgáltatta. Az alapokat középtempó és jellegzetes skandináv riffek biztosítják, hangsúlyosra mixelt basszussal megtámogatva. Talán a lemez legegyszerűbb témája – az ő léptékükkel persze. Itt jegyezném meg, hogy milyen jól szól a lemez: direkten, tisztán, de mégis mocskosan – aki akarja, érti. Szerintem ma már nincs is értelme taglalni, hogy hol vették fel, meg hogy milyen technológiával. Sokkal fontosabb, hogy aki a gombokat tekergette (meg az egérrel kattintgatott, hehe), mennyire ért a mesterségéhez. A kiadói infólap szerint a keverést Tamás végezte itthon Budapesten, a masteringet pedig Colin Davis (Imperial Mastering) Texasban, jár a kredit mindkettőért.
A Szíriusz egy újabb instrumentális dal, de ez valóban csak egy rövid szösszenet, a lemezt záró Néma vermek felvezetője. Jelenleg a Néma vermek a kedvencem a lemezről, nem mellesleg ebben is Veres Gábor énekel. Jó a szövege, röfögős-metálos a megszólalása, amit váratlanul ufós szintifutamok borítanak meg. Az összkép az előző anyagukat idézi, és aki óvatosan akar ismerkedni ezzel a lemezzel, itt kezdje, ugyanis nincsenek benne olyan barátságtalan elemek, mint blastbeat vagy hörgős ének.
Na tessék, nem akartam, de csak végigmentem dalonként a teljes lemezen, ami amúgy nem lépi túl az egészséges háromnegyed órát. Ha az elődjével kellene összevetnem, szerintem az Alföld hajszálnyival jobb, határozottan metálosabb (mondunk ma még ilyet?), de a Vadak jobban hallgattatja magát. Kiemelkedő album, nem is kérdés, hogy év végi top 10-es lesz. Büszke lehet, aki részt vett az elkészítésében, és egy kicsit mi, hallgatók és pályaszéli drukkerek is. De ha két év múlva Tamás úgy dönt majd, hogy ismét rockosabb irányba tereli a katafalkát (Gábor kolléga rettenetes poénja), egy kicsit több szintivel és Martinával, nem fogok tiltakozni.
