A többé-kevésbé finn Grave Pleasures zenekarról érdemben nem lehet értekezni a Joy Division emlegetése nélkül. Így talán jobb is, ha itt, az elején letudjuk a kötelező párhuzamot, és – bár alappal tehetném – igyekszem nem minden egyes további mondatomban a brit post punk alapzenekar nevét citálni.

A finn bázisú Grave Pleasures még az előző évtized közepén a brit származású, de a norvég és a holland színtereken is nevet szerzett Mathew Joseph NcNerney köré, illetve általa szerveződött. Emberünk a black metal mozgalomban Kvohst néven, a Code és a Dodheimsgard zenekarok révén volt ismert, de egy kupacnyi egyéb fekete fém alakulatban is megfordult. A Code-dal még jelölést is kapott egy norvég könnyűzenei gálán.

A black metalos múltból mára alig érződik valami, legfeljebb a sötét aura az a közös nevező, ami NcNerney mai és egykori zenekarait is áthatja. A Grave Pleasures egyébként Beastmilk néven indult, NcNerney zenésztársa pedig azokban az időkben az a Linnéa Olsson gitáros (jelenleg: Maggot Heart) volt, akit a The Oath soraiban ismerhettünk meg. A Beastmilk ugyanezen a post punk vonalon mozgott, az ezen a néven rögzített Climax lemez az európai undergroundban pályára is állította a formációt.

A Grave Pleasures-be való átmenet tehát csak formalitás volt. Mielőtt jobban belekeverednénk a zenekarok és a zenészek neveibe, még annyit említenék meg, hogy McNerney az épp lemezkiadás előtt álló Hexvesselben is érintett. Az április közepén megjelent Plagueboys a Grave Pleasures harmadik nagylemeze. Az előző, még 2017-ben kihozott Motherblood CD formátumban is a polcomon sorakozik, ahonnan rendszeresen a lejátszó közelébe kerül, így tehát afféle szimpatizánsként vártam a folytatást.

A Plagueboys a tavasz második felében sokat forgott nálam, és még manapság is heti-kétheti rendszerességgel elő szoktam venni a lemezt, így jelen ajánlót sem odázhattam tovább. A korongot a megjelenése idején a kollégáknak is ajánlgattam, de nem tudok róla, hogy bárki különösebben rácsavarodott volna a lemezre, pedig a súlyos, lehangoló, de korántsem koromfekete muzsika a metalos fülek számára sem – lenne - befogadhatatlan.

A szűk háromnegyed órás, grafikájával és annak színvilágával a Led Zeppelin: Houses Of The Holy lemezének borítóképét megidéző/tovább gondoló lemez nem egyéb, mint egy többnyire emlékezetes dalokkal megpakolt post punk stílusgyakorlat. Az újdonságfaktor tehát a zéróhoz konvergál, a ’80-as évek legelejére beállított időgép viszont hozza a kötelezőt. A disszonánsabb részeknél Ian Curtis-ék mellett vastagon érződik a Killing Joke befolyása is (Lead Ballons, illetve Conspiracy Of Love), ahogy a szellősebb témáknál a Dreamtime/Love lemezek környéki The Cult is tiszteletét teszi (pl. Imminent Collapse), ami persze sosem jelent bajt.

A lendületes, zeneileg minimalista Disintegration Girlben McNerney tökéletes Ian Curtis. A Heart Like A Slaughterhouse ritmusaiban a dance rock lenyomata is kitapogatható, de ettől azért nem kell megijedni, szó sincs semmiféle vidámságról. A túlvezérelt basszusra - mi másra? – felhúzott, dúsan vokálozott When The Shooting’s Done a tempósabb szerzemények táborát gyarapítja. A személyes favoritjaim pedig a bevezetőjében és a refrénjében egyaránt britpop hatásokat villantó High On Annihilation, és a hasonlóan slágeres, de más tőről fakadó címadó nóta. A dark rockos Society Of Spectres kapcsán meg a The Sisters Of Mercy-t vagy a Fields Of The Nephilim-et emlegethetjük.

Ha neked is betéve megy a Joy Division diszkográfia, és titkon még reménykedsz egy újabb Killing Joke lemezben, akkor idén a Plagueboys lehet a megfejtés!