Ha oldalunk keresőfelülete nem csal, a RockStation hasábjain még semmilyen formában sem volt szó a brit zenekarról, így a tekintélyes múltra tekintettel néhány mondat erejéig érdemes felidézni, hogy miről, ki(k)ről is van szó.

A The Pretenders – a friss lemez borítóján csak simán, előtag nélkül Pretenders – a new wave hullámmal, a ’70-es évek végén tűnt fel a szigetországban, és a zenekarról elnevezett, 1979 utolsó napjaiban kiadott bemutatkozó anyaggal, pontosabban az azon helyet kapott Kid és Brass In Pocket dalokkal a térképre is helyezték magukat. A formáció arca a kezdetektől fogva Chrissie Hynde gitáros/énekesnő, akinek neve és a Pretenders logója közé gyakorlatilag ki is tehető az egyenlőségjel.

A másik alapembernek egyébként a dobos, Martin Chambers tekinthető, de a további társak is már legalább másfél évtizede muzsikálnak a csapatban. A négy és fél évtizedes múlt és a folyamatos jelenlét ellenére a Relentless még csak a tizenkettedik Pretenders nagylemez. Az olyan kortársakkal szemben, mint a Joy Division, a The Clash, a The Smiths, a The Damned vagy akár a Sex Pistols, a Pretenders korai lemezei (hasonlóan a The Stranglers albumaihoz) jóval csekélyebb hatást gyakoroltak a ’90-es évek britpop és alternatív mozgalmára.

Fotó: Ki Price

A Radiohead-es Johnny Greenwood közreműködése az idei albumon mégis arról árulkodik, hogy vannak zenészek, akik ma is hatásként tekintenek a csapatra. Hazai státuszukat jól jellemzi az is, hogy az A Love című friss szerzeményt a legendás Glastonbury Fesztiválon olyan vendégekkel közösen adták elő, mint Dave Grohl vagy az egykori The Smiths gitáros, Johnny Marr, illetve a BBC Radio 2 csatornán a másik single, a Let The Sun Come In a hét felvétele lett.

Egy ilyen nagy múltú zenekar aktuális lemezéről nehéz bármi frappánsat, pláne okosat írni, főleg innen, Magyarországról, ahol különben is csak szűk körben ismert a Pretenders neve. A kontinens egyébként – ahogy a fenti mondatokból is kitűnik – sosem volt a zenekar terepe, jól elvoltak a szigetországban és a tengerentúlon. Mégis, ha röviden kellene jellemeznem a Relentlesst, azt írnám, hogy Chrissie Hynde és társai az idei lemezen épp azt hozzák, amit a név és a zenekar ismerői manapság elvárhatnak tőlük.

Sablonos kijelentés, de a Relentless maga is sablonos, mégis így kerek, és így nincs hiányérzet a hallgatóban. Bár nem ismerem az összes lemezüket, emlékeim szerint a Pretenders sosem volt az a formáció, amelyik különösebben kísérletezgetett volna. Megvan a maguk ha nem is védjegyszerű hangzása, a karaktert pedig maga a Hynde adja a daloknak. A két kislemezt már említettem, de a Johnny Greenwood által írt és hangszerelt vonósokkal feldobott záró I Think About You Daily is egy remek szerzemény, ami nemcsak a mai Pretenders, hanem a korai lemezeik viszonylatában is relevánsnak tekinthető, de a többi kilenc szerzemény is teljesen rendben van.

Alternatív, popos, slágeres, olykor vidám, alkalmanként merengő, de túlságosan sosem borongós dalok ezek, a borító hátoldalán pedig 1985-től felfelé gyakorlatilag bármilyen évszám szerepelhetne. A reveláció tehát hiányzik az anyagról, de kíváncsi lennék rá, hogy 2023-ban ki keres meglepő dolgokat egy 1978-ban alapított zenekar sokadik korongján.