Mindig öröm, egyúttal hálás feladat, amikor egy jól sikerült lemezről adhatunk hírt nektek. Ezúttal is ez a helyzet, a Tommy Victor-vezette groove metal / crossover csapat friss anyaga, a State of Emergency bitang jó lett.
Most, hogy kiderült, nem egy sportos Nissan Qashqai-ról szól ez az írás, tegyük tisztába ezt a crossover-dolgot. A 90-es évek közepén, éppen amikor a Prong népszerűsége a csúcsra jutott, divatos címke volt a crossover metal, ami valami olyasmit jelentett, hogy az alműfajokat bátran keresztező, összemosó zenével van dolgunk. Vannak, akikre pontosan illik ez a meghatározás – ilyen a Prong is – és persze vannak azok, akik erőltetetten beépítettek egy kis rappelést vagy scratchelést a zenéjükbe, mert épp az volt a divat. Ők jellemzően már feloszlottak azóta, miközben hőseink, egy rövid szünetet leszámítva, bő 35 éve nyomják. Ebben a stílusban a Pantera szaladt a legnagyobbat, akik slágerlistás, platinalemezes sztárok lettek, a Prong, dacára a rövid nagykiadós kalandnak, megrekedt a másodvonalban, miközben a hatásuk a mai napig kimutatható. Ennek okát nem én fogom megfejteni, talán a Pantera előbb volt a névsorban, meg az Arany Oldalakban, hehe. Én mindenestre azt szeretem bennük a leginkább, hogy nemcsak ésszel mixelgetik a hozzávalókat, de jól felismerhető saját hangjuk van. Ez azért nem kis fegyvertény ebben a soha nem tapasztalt zenei dömpingben. Ami a friss albumot illeti, a főnök ezt emelte ki róla a sajtóanyagban:
Igazán „prongos” lett. Úgy gondolom, hogy egy műfajokon átivelő, és a jelenlegi trendeket teljesen semmibe vevő lemez lett.
Nos igen, ami a trendeket illeti, ez a műfaj az óceán egyik partján sem örvend túl nagy népszerűségnek. A Pantera sikeres turnéját most ne számoljuk ide, az színtiszta nosztalgia. Ha pedig a zeneipari trendeket nézzük, valóban nem lesz könnyű az algoritmusokat etetni, ha még a lemez műfaját sem lehet rendesen körülírni. Tommy szavait én úgy értelmezem, hogy különösebb nyomás és megfelelési kényszer nélkül hozta össze ezt az albumot, és az általában jól szokott elsülni. Elég is a szakizásból, nézzük, mennyire!
A Big 4 legszebb időszakát idéző thrash-hegyomlással indul a lemez, a The Descent képében. Sejtettem, hogy nem egy ayurveda-kezelés lesz, de ilyen durr-bele indításra nem voltam felkészülve. Hatalmas energiák szabadulnak fel ebben a dalban, és elárulhatom, ezt később is sikerül fenntartani. Például a címadóban, ami egy egyszerűbb, kiabálósabb darab, fifikás riffekkel megbolondítva. De gondoltak arra is, hogy a koncerteken majd meg kell énekeltetni a nagyérdeműt – erre kiválóan alkalmas a Breaking Point. A vijjogtatós-üveghangos kezdőriff után nem sokkal jön is a csordavokál; még a Tom Araya babám is ugrálni kezdett az asztalon, amikor meghallotta. Az első 10 percben lezúzott három dal egy ereje teljében levő, energikus csapatot mutat, még a középtempós témák alatt is mintha azt mondanák, hogy „gyerünk gyerekek, nincs idő tökölni.”
A Non-Existence végre egy kicsit lazít a gyeplőn, persze a maguk módján értve. Az összhatás punkosabb, az ének is valamivel dallamosabb, és a riff sem akarja minden pillanatban átrendezni az arcunkat. Pillanatnyilag ez a kedvencem a lemezről, de nem egyértelmű a választás, nagy a tolongás a remek dalok között. Persze nem mindegyik téma ennyire karakteres. A lemez közepére tett Light Turns Black és Who Told Me dalpáros például ilyenek, ráadásul úgy összenőttek, hogy a felületes hallgató talán észre sem veszi, hogy már a második szól. Utóbbinál beugrott az első Fight album is, ott voltak ilyen primkó, ordibálós refrének a jó Halford mestertől.
Még csak a lemez felénél járunk, de a B-oldalra is jutott érdekesség. Míg a csomag első fele a zúzásról hivatott gondoskodni, a másodikon a változatosság kapott nagyobb szerepet. Itt van mindjárt az Obeisance, ami a legsúlyosabb, betonozós riffet kapta. A felvételkor szerintem annyi torzítópedált kapcsoltak össze a stúdióban, hogy az egész kerületben áramkimaradás volt. Az infólap szerint post-punk Disconnected a lemez meglepetése, és valóban, elsőre azt hittem, feldolgozás, de nem az. Nemcsak a megszólalása lazább, de Tommy is félretette az ordibálást, és végig dallamosan énekel. Egyedi színfolt az albumon, ráadásul hibátlanul sikerült. Szerintem csak meg akarták mutatni, hogy ilyet is tudnak, legalább a változatosság végett. Mintha egyetlen napra Elizabeth Olsen csak kicsit lenne szép – nyilván a hasonlat csupán elméleti…
Utána vissza is térnek az aprításhoz, de a két legkülönlegesebb dalt a lemez végére hagyták. A Back (NYC) arról szól, hogy Tommy annyira örül, hogy ismét New Yorkba költözött, hogy írt is róla egy dühös HC dalt. Zeneileg egy nagy kirohanás, miközben elmondja, hogy végre visszatérhetett oda, ahová valójában tartozik, és már nem érzi elveszettnek magát. A Back (NYC) akár Biohazard dal is lehetne, főleg, hogy Tommy hangja mennyire hasonlít Evan Seinfeld orgánumához. Kicsit olyan ködös, mintha elfelejtette volna kicsomagolni a mikrofont felvétel előtt, de így szoktuk meg, így szeretjük.
Végül egy Rush-feldolgozás, a Working Man zárja az alig 40 percet. Lejjebb hangolták, és lassítottak rajta valamennyit, így aztán még jobban érvényesül az a Black Sabbath-hatású riff a közepén. Ilyen a jó feldolgozás: megtartva az eredeti dal értékeit, hozzá tudták tenni a saját világukat. Érdemes összehallgatni az eredetivel; nekem mindenesetre nagyon bejön ez az ugrabugrásított Rush.
Nemrég befutott a Green Lung novemberi lemezének előzetese, így pár napra pihentettem a State of Emergency-t. Utána visszakóstolva a legtöbb dal ismerősként köszöntött, ami mindig jót jelent. Hiába tűnik úgy, főként a felszínes hallgatónak, hogy a Prong csak sika-sika riffelés meg kiabálás, ennél sokkal többet rejt ez a lemez. Valóban megoldották, hogy úgy olvasszák egybe azt a sok stílust és zenei hatást, hogy valami egyedi és értékes jöjjön létre. Hogy ezt most groove metalnak vagy crossovernek nevezzük, az mindegy is. Ha pedig épp egy őszi morvaországi hosszúhétvégéről ábrándozol egy klassz borkóstolóval Valticében, november 10-én Brnóban lépnek fel – gondoltam, szólok.
