Nate Garrett aktív szereplője a tengerentúli heavy metal undergroundnak, évekig a death metalos Gatecreeperrel párhuzamosan futtatta a doomos heavy rock/metalban utazó Spirit Adriftet, mellyel öt év alatt négy nagylemezt is megjelentetett. A jó Nate közel olyan tempót diktált magának, mint a szintén kvázi egyszemélyes zenekarként funkcionáló Haunt vezére, Trevor William Church.
A negyedik Spirit Adrift korong majdnem három éve jelent meg, az augusztus közepén befutott Ghost At The Gallows tehát minden eddiginél komolyabb előkészítő munka után érkezett. Időközben ugyan két EP is érkezett, összesen öt új szerzeménnyel, az utóbbi 20 Centuries Gone-on helyet kapott hat feldolgozás pedig jól körbe is karózta azt a territóriumot, amelyből Nate dolgozik.
Persze az origo mindig is az Ozzy-s Black Sabbath marad. A kezdeti epikusabb doom metaltól a klasszikus heavy metalon keresztül a Spirit Adrift mára nagyjából a hagyományos amerikai hard rockig jutott, miközben a főnök körül szép lassan összeállt egy valódi zenekar is. Nem véletlen, hogy emberünk az aktuális interjúkban a klasszikus amerikai rockzene olyan intézményeit emlegeti az új dalok kapcsán, mint a Creedence Clearwater Revival, a Lynyrd Skynyrd (a Poison Whiskey ott is volt a tavalyi EP-n) vagy Hendrix.
Természetesen maradt itt még jó adag metal, mégpedig heavy és doom egyaránt. A naprakészebb kritikák már hetekkel ezelőtt befutottak, és elég nagy a szórás abban a tekintetben, hogy jó-e, és ha igen, mennyire az új anyag. Én nem érzem a bizonyos nemzetközi fórumokon is emlegetett szakadékot az Enlightened In Eternity és az idei lemez között, a finomhangolást viszont igen.
A Spirit Adrift dalaira (csak a szóismétlések elkerülése végett nem írom, hogy Nate-re) mindig is jellemző volt az a fajta fátyolos hangulat, mely az olyan obskúrus honfitársak sajátja, mint a Manilla Road, a Cirith Ungol vagy a Slough Feg. Az utóbbi két EP saját dalai talán valamivel könnyebben adták magukat, mint némely 2023-as szerzemény, de a három előzetes single (Barn Burner, Death Won’t Stop Me, illetve I Shall Return) nem igényel hosszabb emésztgetést.
A Carcass és az Angel Witch soraiban is megfordult brit Tom Drapernek köszönhetően az eddigi legjobb szólók kerültek most lemezre. Az I Shall Return elején az első Ozzy lemezről átemelt Randy Rhoads riff megidézésével viszont nem tudok mit kezdeni; ha ez a legutóbbi Tankcsapda anyaghoz hasonlóan itt is szándékos húzás volt, akkor persze oké a dolog. Bízom benne, hogy nem véletlenül keveredett a dal elejére… A számsorrenden kicsit variáltam volna – ha ez ma még bármit is számítana –, a két hét perc feletti epikus szerzemény közé ékelt hat dallal ugyanis sokkal gördülékenyebben ment a barátkozás, mint a nyitó vagy a záró darabokkal.
A lassan kibontakozó és a korai Maident idéző riffekkel dobálózó Give Here To The River annak ellenére, hogy nem instant darab, egy remek tétel, az újonc Mike Arellano is kiválóan üt benne, illetve szólóbetétekben sem szenved hiányt. A progos ízű bevezetővel elstartoló és ugyanilyen középrésszel felvértezett Barn Burner jól eső középtempóra lett belőve, a lendületes Hanged Mans Revenge-ről nekem ugyan a Running Wild jutott eszembe, de kétlem, hogy Nate követné a germán kalózokat. A mesélős, ősi Wishbone Ash hangulatot árasztó These Two Hands hivatott a ballada szerepét betölteni. Részemről kipipálva a dolog. A Death Won’t Stop Me bizonyára hosszú évekig betonbiztos pont marad a koncertprogramban, hangulatos bevezető, bólogatásra ingerlő riff, és gyorsfogyasztásra alkalmas refrén. Az I Shall Return a nyitó riffjétől függetlenül is hozza a klasszikus Ozzy-ízeket a Blizzard/Diary időszakból. Itt is ki kell emelnem Arellano játékát, aki az egész lemezen parádésan muzsikál. A jellegtelenebbnek tűnő Siren Of The South eddig nem talált utat hozzám, de még próbálkozom vele, ellenben az utaztatós záró-címadó a Spirit Adrift egyik legjobb szerzeménye.
Visszatérve a korábbi gondolathoz, igen, az új Spirit Adrift lemez szerintem kifejezetten jól sikerült. Egyértelműen a legváltozatosabb, illetve legjobban feljátszott korong az eddigi diszkográfiában, amit öt-tíz hallgatás után sem lehet kiismerni és a sarokba dobni. Minden ízében az ősök hagyatékából merítő, de nem azok szolgai másolására törekvő heavy metal, ahogy Nate-től megszokhattuk.
