Bár az Angelus Apatrida „csak” 2000-ben alakult, a saját szakmájában régi motorosnak minősül. A thrasherek ugyanis nemcsak zenéjükben élik újra a megboldogult ’80-as éveket, hanem a kiadványok megjelentetésének gyakorisága is azt az időszakot idézi. Az Aftermath már a nyolcadik A.A. sorlemez.
A kezdeti nevenincs kiadóktól, illetve szerzői CDr kiadványoktól indulva, viszonylag gyorsan, már a 2012-es negyedik lemez, a The Call idején eljutottak a német Century Mediáig. Innen, a távolból, külső szemmel nézve pedig a kapcsolat azóta is töretlen. Bő egy évtizeden belül zsinórban már az ötödik lemezüket hozzák ki a dortmundi istállónál. Ezeknek a számoknak már önmagukban is jelenteniük kell valamit…
Ha mást nem, legalább azt, hogy a négyes ezek szerint stabilan hozza a tőle elvárt minőséget. Mivel töviről hegyire nem ismerem az összes Angelus Apatrida lemezt, így az előzményekbe mélyebben nem mennék be, de ha már a számokkal kezdtem, még egy adalék, ami kétségtelenül példátlan a mai thrash mezőnyben; a zenekar felállása a kezdetektől fogva, azaz több, mint két dekád óta változatlan. Ha pedig párhuzam gyanánt első lépésként nem a múltban akarok vájkálni, akkor nekem rendszeresen a görög Suicidal Angels jut eszembe az Angelus Apatridáról. Mindkét négyes azonos hangszeres leosztásban tolja, mindketten egy-egy nagy kiadónál dolgoznak, kb. egyszerre indultak, és ami a leginkább lényeges, mindketten a maguk módján próbálják tágítani a thrash metal territóriumát.
A spanyolok sem álltak rá egy az egyben a germán vagy az amerikai (vagyis a Bay Area vagy a new yorki) nyomvonalra; mindkét irányból merítenek, sőt alkalmanként rendhagyó(bb), formabontó(bb) dolgokat is képesek a dalaikba illeszteni. Ha nem akarom túlmagyarázni a dolgot, az Aftermath egy jó thrash lemez. Minden ízében az, de nem egy szimpla rutinmunka. Nem az a fajta retro thrash album, aminél már az első hallgatás alkalmával tudod a forgatókönyvet, vagyis: most jön a kiállás, majd itt az ideje egy tekerésnek, egy villantós szólónak, csordavokálnak, stb.
Az Angelus Apatrida a dalszerkezetekkel egy rutinosabb thrashert is képes meglepni. Ez pedig nálam ebben a zsánerben 2023-ban plusz pontokat generál. A techno thrash-féle leágazás kivételével nem szoktunk olyat kijelenteni, hogy egy efféle lemezben érdemes elmerülni. Itt viszont épp ez a helyzet. A nyitó Scavenger riffelése kezdetben kissé Sodom-os, kb. az Agent Orange időszak szellemében, Guillermo pedig kifejezetten odafigyelt a változatos vokálokra. Fogalmam sincs, hogy kitől ered a Cold című tételben feltűnő dallamos refrén; kétségtelenül jól áll a nótának, de az ortodox thrasherek valószínűleg itt már a metalcore stigmáit fogják vizionálni. A Snobról pedig a hardcore-os üvöltözésektől függetlenül a német Dew-Scented késői dolgai jutottak eszembe. Az atipikus dalszerkesztésre jó példa a Fire Eyes, de az igazán érdekes próbálkozás a nagyszabású To Whom It May Concern. Persze az étlapon olyan szimplább csapkodások is akadnak, mint mondjuk a Rats vagy az egymás után letolt I Am Hatred - What Kills Us All páros.
Az Aftermath-ot a dalokban felbukkanó nagyobb (Jamey Jasta, Todd La Torre) és kisebb (Pablo Garcia, Sho-Hai) nevű vendégektől függetlenül mindenkinek ajánlom, aki vevő a retro thrash-re, és egyúttal hozzám hasonlóan díjazza, ha egy ilyen lemez harmincöt-negyven évvel a fénykor után is meg tudja lepni. Egyes külföldi fórumokhoz hasonlóan a hangzáson lehetne ugyan kötözködni, mondván hogy túl mai, kevésbé koszos, sőt talán az összkép is lehetne mélyebb, de szerintem semmi különösebb gond sincs vele. Havancsák Gyula apokaliptikus grafikája pedig a klasszikus Ed Repka-érát idézi. Erre szoktuk mondani, hogy teljeskörű a kiszolgálás.
