Az amerikai black metal éveken, mi több, évtizedeken keresztül csak minimális egyéni ízt volt képes felmutatni. A csontig lerágott fantasy szövegvilág, a kulturális szempontból tőlük teljességgel idegen észak-európai mitológia vagy a leginkább vérszegény profán gyalázkodások tematika gyanánt sokaknak ugyan még ma is megfelelnek, de egy ideje az Egyesült Államokban is akadnak kivételek. A legnyilvánvalóbb forráshoz, a saját tradíciókhoz, az önnön történelmi örökséghez való fordulás jegyében pedig nemcsak a szerzők, hanem a hallgatóság is kincsekre lelhetnek.
Az észak-amerikai (vadnyugati) kultúra és a black metal házasítása ugyan – így leírva – bizarrnak tűnhet, de a coloradói Wayfarer ismét bizonyítja, hogy ezekből értő kezekkel akár működőképes elegyet is lehet alkotni. Természetesen a metal számos leágazásában már előttük is akadtak olyanok, akik fémes húrokon pengették a vadnyugati témákat, gondoljunk akár a stoner vonal egyes képviselőire, akár a Spiritworld-féle death/thrash irányra. A Wayfarer csomagjához hasonló megközelítéssel azonban a fekete fém térfelén még nem találkoztam.
Hogy stílszerű legyek, a Wayfarer szerelvényéhez, a legutóbbi, vagyis a vonatos lemezük idején csatlakoztam. Az American Gothic pedig szinte napra pontosan három év elteltével követte azt a bizonyos, vonatos borítót kapott, A Romance With Violence című korongot. A denveri négyes gyökerei azonban jóval régebbre nyúlnak vissza. Az alapító Shane McCarthy már a kezdetekkor, a ’10-es évek elején is kereste a kiutat a black metal bevált sablonjai közül. Az öt évvel ezelőtti World’s Blood című harmadik lemezen pedig a tematika is végleg kikristályosodott.
Az idei lemez címe elsőre kissé összezavart. Nem a The Cult azonos című dala miatt, hanem a Gothic szó használata okán. Shane és társai azonban nem váltottak stílust, Wayfarer-ügyben zeneileg továbbra is az atmoszférikus black metal az egyetlen lehetséges kiindulópont. A cím pedig nem zenei, hanem koncepciós értelemben állja meg a helyét, a szövegi tematika ugyanis idén az amerikai álom halála.
A lemezajánlókban általában csak zárójelben szokás emlegetni a producer, a hangmérnök nevét. Jelen esetben azonban Arthur Rizk külön mondatot, sőt képletesen aláhúzást és kiemelést is érdemel. A heavy metalos Sumerlands és az Eternal Champion gitárosaként is ismert figura neve garancia az egyéni megszólalásra. Emberünk még a kortárs heavy metal mezőnyben is képes egyéni hangzással előállni – példának okáért gondoljunk csak a legutóbbi Sumerlands lemezre. A Wayfarer pedig tökéletes partner Rizknek a még bátrabb kísérletekhez is.
Shane McCarthy és társai viszont most sem áldozzák fel a zenét a koncepció oltárán. Három (legfeljebb négy) epikus szerzemény mellett az amerikaiak igyekeztek tömören fogalmazni. Az már más kérdés, hogy a két legnagyobb lélegzetű eposz épp a lemez legelején kapott helyet. Amúgy kétségtelen, hogy ezek kellően megágyaznak a hangulatnak… McCarthy és a basszusgitáros Jamie Hansen megosztva jegyzik a vokálokat, az utolsó előtti Black Plumes Over God’s Country-ban ének-terén két vendégük is akad. Az alapvetően stílusidegen Hammond orgona pedig a korong közepén, két fejezetben is epizódszerephez jut. A két legerősebb darabnak jómagam az American Gothic-ot keretbe foglaló The Thousand Tombs Of Western Promise-t és a Fields Of The Nephilimet idéző mélységeket megjáró False Constellationt érzem. Az 1934 átvezetője inkább csak különlegesség, mint önálló darab, még a Reaper On The Oilfields és a kifejezetten szép A High Plains Of Eulogy hagyományosabb kereteket kaptak.
Ugyan nem tehetek olyan kijelentést, hogy az amerikai black metal innovátoraival állunk szemben, az azonban kétségtelen, hogy a Wayfarer új hadiösvényre vezeti az irányzatot, azt pedig a közeljövő dönti el, hogy hányan fogják/próbálják majd a lábnyomaikat taposni.
