Az okkult, azaz a blackes heavy metalnak egy-másfél évtizede volt egy felfelé ívelő időszaka, persze szigorúan az underground léptékében gondolkodva. A Portrait, a Tribulation és az In Solitude nyomán a heavy metal felől, blackes ízek hozzáadásával – vagy épp az ellenkező irányból érkezve – többen próbálkoztak a sötét praktikákkal. A Mercyful Fate-féle csapásvonalon – alkalmanként ugyan recsegős vokálokkal megtámogatva, de – ígéretes lemezek is születtek. Az underground tűzbe borításáról nem beszélhettünk, a fellángolás pedig azóta alábbhagyott.
A lengyel Okrütnik azonban őrzi a fekete lángot. A fiatal négyesre a három évvel ezelőtti bemutatkozó lemez kapcsán figyeltem fel. A két alapító, a basszusgitáros Szymon és a gitáros Eryk ugyan semmi újat nem akartak mutatni a blackes heavy metalon belül, azonban képesek voltak némi egyéniséget vinni a Mercyful Fate által lerakott pillérek közé. Ez az egyéni jelleg pedig jelentős részt a lengyel nyelv használatából volt eredeztethető.
Nem ültem neki a google fordítónak, hogy nyakig merüljek a vallásellenes gondolataikba, de a borító és a promo fotó alapján már az első lemez idején nyilvánvaló volt, hogy a lengyelek Tobias Forge módjára fordítják ki magukból az egyes szentségeket. Az előadáshoz pedig képesek voltak kellően változatos zenei aláfestéssel előállni. Azóta készült egy koncertanyaguk, a november közepén érkezett folytatáson pedig lemezes formában is bemutatkozik az új vokalista, ahogy az első anyag óta a dobos személye is változott. A friss koncepció pedig igazán rendhagyóra sikerült.
A nem létező lengyel nyelvtudásom ellenére a borító, a lemez címe és az első szerzemény (1978) alapján a szövegi koncepció kapcsán gyanút fogtam, mely utóbb be is igazolódott. Az Okrütnik tematika gyanánt a talán legismertebb lengyel egyházi személy, a közelmúltban szentté avatott II. János Pál pápaságát (1978-2005) használta fel. Természetesen nem történetmesélésről van szó, hanem egy sajátos alternatív valóság megalkotásáról, azaz – ahogy a borítókép is előre jelzi – az események önmagukból történő kiforgatásáról.
Arról nincs hiteles információm, hogy a Krwawy Pontyfikat teljes egészében konceptlemez-e, de a dalszövegek jelentős része az egykori lengyel egyházfő személyéhez kapcsolódik. A zenei oldal pedig azt, a ’80-as évek első felére tehető az időszakot idézi, amikor az egyes leágazások – jelen esetben a black és a speed alirányzatok – még nem váltak le a metal testéről. Az ősök közül a Hellhammer/Celtic Frost duó, a kortársak sorából pedig az amerikai Nite lehetnek még összehasonlítási alapok, elsősorban az utóbbi négyes, mivel a lengyelek is ugyanazokból az alapanyagokból építkeznek. A vokálok tehát érdesek, a zene azonban akár heavy metalnak is elmenne.
Az új énekes, Marcin nem bajlódik a dallamos énekkel, inkább recseg és gyalázkodik. Az Okrütnik a speedes tempók híve, de egyes szerzeményeikben, így például a Rytualy Czarnego Ognia című tételt keretbe foglalandó hosszabb riffelésekre is ragadtatják magukat. A Lochy Watykanu hangulatos bevezetője és középrésze az első olyan momentumok, melyek a csapkodások közepette némi lélegzetvételt engedélyeznek a hallgatónak. A lengyelek okkult black/heavy metalja a gyakori instrumentális részek ellenére nem a hangszeres bemutatókra, hanem a hangulatos szólók (lásd az előbb emlegetett Lochy Watykanu vagy a Wdowa po Rzezniku) ellenére a zsigeri rohamokra építkezik. Az Almanach Opetanych című tételt pedig akár a szlovák Malokarpatan is jegyezhetné.
Egyesek hajlamosak számon kérni az irányzaton az extrém éneket, mások számára pedig a lengyel szövegek fogják megnehezíteni a barátkozást. Ezek viszont az Okrütnik lételemei, így a blackes heavy metalban érdekelteknek az anyanyelv használata ellenére is javaslom az ismerkedést!
