Alig több, mint egy évtizede, amikor az első lemezük megjelent a brit metalcore új reménységeként aposztrofálta őket a szakma és a rajongók egyaránt. A While She Sleeps március 29-én megjelenő immáron 6. nagylemeze apropóján beszélgettünk egyet Loz Taylor énekessel. Persze az ilyenkor szokásos körökön kívül szó esett még a metal színtér helyzetéről, zenehallgatási szokásokról, jövőbeni kihívásokról is.

Hamarosan, egész pontosan március 29-én a teljes, Self Hell albumot élvezheti a közönség. Mikor kezdtetek el dolgozni ezen az új lemezen?

Nagyjából két részre osztottuk a melót, egy kicsit írtunk és felvettünk, aztán elmentünk turnézni és amikor visszatértünk folytattuk ott, ahol abbahagytuk. Elég jó tud lenni, hogy egyszere csinálsz egy lemezt és játszol is élőben, így könnyebben rá tudsz érezni, hogy mi az, ami jól működhet a színpadon is. Szóval nagyjából másfél éves folyamat végeredménye lett a Self Hell.

Hogyan dolgoztatok, milyen volt a hangulat a felvétel során?

Nagyon szerencsések vagyunk, hogy saját bázisunkon, Sheffieldben tudtuk felvenni az anyagot. Van itt egy, ha úgy tetszik raktárunk, amiben van stúdió, külön irodák, ahol dolgozni is tudunk. Az ajtók mindig nyitva állnak, szóval lehet, hogy reggel besétálok és máris nekilátok dolgozni valamin. Délután befut Matt, ő is hoz egy témát, amin aztán lehet, hogy közösen dolgozunk tovább. De van úgy, hogy bejövök reggel és egy kis idő után már tovább is állok.
Szóval ebben az értelemben nagyon produktív és laza volt az atmoszféra. Tudod, a korábbi lemezek készítésekor, mindig volt valami szarság, például valaki éppen egy csúnya szakításon ment keresztül, vagy egy másik tagunk beteg lett vagy éppen nekem is voltak feldolgozatlan problémáim, amik rányomták a bélyegét a mindennapokra. Na, ezekből a zavaró helyzetekből most sokkal kevesebb volt. Egy nagy giccs, de úgy éreztem, hogy most nagyon egyben volt minden. Ebből kifolyólag talán ez volt eddig a legélvezetesebb lemezfelvételünk, hogy őszinte legyek.

Már suli óta együtt lógtok a srácokkal, a zenekar is több, mint 10 éve működik ugyanazzal a felállással. Hogy tudjátok ilyen hosszú időn keresztül fenntartani a jó kapcsolatot?

Azt hiszem, a legfontosabb dolog a kompromisszum. Az évek során sok mindenen mentünk keresztül, és néha nehéz, hogy egy zenekar öt tagjának pontosan ugyanazok legyenek a céljai, a hozzáállása és a kötelezettsége is. Mióta 2009-ben csatlakoztam a bandához sosem volt kérdés viszont, hogy mindenkinek a zenekar a legfőbb prioritása. Ez olyasmi, amiért nap, mint nap dolgozunk és mindannyian ugyanazt a célt és szenvedélyt valljuk. Őrület belegondolni, hogy a While She Sleeps 2006-ban indult, ami nagyon régen volt, és nyilvánvalóan a korai szakaszban volt néhány tagcsere, de igen, ahogy mondtad, 2009 óta ugyanaz a felállásunk. A zenekar minden tagja elkötelezettséget mutat és ennek is köszönhető a stabilitás. Ha ez nincs meg, akkor bizonyos nyomás alatt könnyen összeomolhat minden. Mi azok közé a bandák közé tartoztunk, akik a zeneipari változások csúcsán léptek a színtérre. Ha megnézed a pályatársainkat, például az Architects-et vagy a Bring Me The Horizon-t ők akkor robbantak be a köztudatba, amikor a fizikai eladások számítottak a legfőbb mércének. Amiben mi bizonyosan erősek vagyunk, hogy ezeket a folyamatos zeneipari változásokat képesek vagyunk a magunk javára fordítani és nyomás alatt is jól működünk. Mindannyian keményen dolgozunk, és ugyanazok a céljaink. Mindig is az volt a gondolkodásmódunk, hogy ha valamit el akarsz érni, akkor dolgozz érte rendesen.

Ha már emlegetted a zeneipart, fel is merült bennem egy kérdés. Több, mint 10 éve jelen vagytok a brit metal színtéren. Mit gondolsz, milyen most a helyzet az 5 vagy 10 évvel ezelőttihez képest, illetve milyen kihívások várnak rátok szerinted?

Hm, ez egy nagyon jó kérdés. Azt hiszem, ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyekben Anglia minden bizonnyal jó, hogy élen jár az iparág változásaiban. Ha visszamegyünk a történelemben mondjuk a punk és a rock korszakig, az olyan zenekarok, mint például a Led Zeppelin, a Motörhead, vagy a Sabbath, olyan óriási hatással bírnak a mai napig, hogy ki tudja, hol tartana a rock és a metál zene ezek nélkül az ikonok nélkül. És azt hiszem, az Egyesült Királyság abban is jó, hogy inkább átvesz vagy felhasznál egy-egy műfajt, és nem feltétlenül megy egyenesen annak a vonalán. Ha például az olyan bandákat nézzük, mint az Enter Shikari, ők már nagyon régóta a saját hangzásvilágukat képviselik. Bizonyos, hogy időnként olyan, mintha csodabogarak lennének, de véleményem szerint nincs még egy olyan zenekar, ami úgy szólna, mint ők. Azt gondolom, hogy a brit bandák elég jók abban, hogy csak bizonyos mértékig szeretnék követni az éppen meghatározó zenei divatot. A While She Sleeps sem gondolom, hogy olyan hangzással bír, mint bármelyik más zenekar és mi sem próbáljuk követni az aktuális trendet.
Nem tudom, hogy ezt feltétlenül elmondhatnám-e Amerikára. A metalcore, mint műfajt Amerikából jött és a kétezres évek elején mi is ott találtuk meg a közös inspirációkat olyan bandákban, mint például a Darkest Hour, ami gyakorlatilag heavy hardcore, ha úgy tetszik, tiszta vokállal. De azt hiszem, azóta a metalcore műfajon belül egyszerűen eluralkodott a túlkínálat. A WSS szerencsés abban az értelemben, hogy nem csak úgy átnyomjuk a hangzásunkat a metalcore gépezeten, nem válunk sablonossá.

Térjünk rá egy kicsit a közelgő lemezre is. Az utóbbi néhány albumotokon bátran kísérleteztetek különböző hangzásokkal, hoztatok be elektronikus effektet, rap betéteket stb. Mi az szerinted, amiben kiemelkedik vagy különbözik ez a lemez az előzőektől?

A legnagyobb különbség az, hogy ezzel a lemezzel nem követünk semmilyen trendet. Mindig is meg akartuk találni a saját helyünket a metalcore-on belül, és úgymond kitűnni a többiek közül. Ha visszatekintek a zenekarunk korai szakaszába, amikor a death metal volt nagyrészt népszerű, mi úgy döntöttünk, hogy el akarunk távolodni ettől a trendtől. Az a hozzáállás, hogy ne legyünk olyanok, mint bárki más mindig végig kísérte az utunkat. Amikor először bukkansz fel a brit zenei színtéren és azt veszed észre, hogy az emberek szeretik, amit csinálsz, szívesen jönnek a koncertjeidre, akkor az a legtermészetesebb dolog, hogy ezt táplálod. Hülyeség lenne az, ha egy kicsit népszerűvé válsz, aztán egyből balra fordulsz és egy teljesen másképp hangzó zenével jössz elő. Úgyhogy eleinte mindenképpen a biztonságra törekszel és csak örülsz, hogy az emberek érdeklődnek a zenekar iránt és támogatnak benneteket.
Az évek során mindig is úgy éreztük, hogy egy kicsit alul értékeltek maradtunk. Nem hiszem, hogy ez bármit is változott volna, de már kevésbé foglalkoztat minket. Azt hiszem, hogy az új lemez jobban illik ahhoz, ahogyan most érezzük magunkat. Már nem csak levágott, ujjatlan fehér pólóban és szűk farmerben pózoló srácok vagyunk. Ez a lemez kifejezése annak, hogy hová fejlődtünk, kik is vagyunk valójában, mint emberek és igen, reprezentálja azt a szórakozást, amit a hétköznapokban is megélünk. Azt gondolom, hogy ez egy újdonsült önbizalomból is fakad. A Sleep Society-vel az eddigi legnagyobb koncertjeinket adhattuk és láttuk azt a fajta fejlődést, amit mindig is reméltünk. Így már nehezebb alul értékeltnek érezni magunk. Szóval azt hiszem tényleg ez az újdonsült önbizalom gyűrűzött be a dalainkba, a zenénkbe és abba, ahogy működünk. Próbáljuk már nem annyira komolyan venni a dolgokat, lazábbak vagyunk és azt gondolom a rajongóink akkor reagálnak ránk a legjobban, amikor mi is jól érezzük magunkat. Nem akarjuk mindig ugyanazt a dolgot játszani szóval minden egyes lemezzel a határainkat toljuk ki. Talán ezért is a Self Hell volt az első szám, amit megjelentettük az új albumról.

Szerinted az, hogy szintet léptetek az új lemezzel, nem fogja megosztani a közönséget? Értékelni fogják ezt az ugrást?

A fő cél az, hogy mindig megmutassuk, mire vagyunk képesek. Egy bizonyos pontokon nyilvánvalóvá válik, hogy ha nem feszegetjük annak határait, hogy mit tehetünk, és milyen műfajokba mozdulhatunk el a metalon vagy a matalcore-on kívül, akkor ez kissé elavultnak tűnhet. Amíg a múltban egy-egy zenei kísérletezést elvetettünk, mert úgy gondoltuk, hogy talán ezt nem tehetjük meg, mostanra olyan energiákkal vonultunk stúdióban, hogy minden, elsőre rémisztőnek tűnő ötletnek is adtunk esélyt. A metálrajongók időnként kiakadnak, ó, ez nem úgy hangzik, mint a korábbi lemezek, vagy más irányt vettek stb. Amikor meghallgatok egy olyan bandát, akik vállalják a kockázatot és új dolgokat próbálnak ki, az mindig izgalmas számomra. Nem ítélem meg túl gyorsan, adok időt a zenének. Ez az, ami manapság hiányzik.

Arra gondolsz, hogy megváltoztak a zenehallgatási szokások?

Tudod én abból a korszakból származom, amikor még a teljes lemezt meghallgattuk. Ahogy mindenki más a környéken, én is gördeszkáztam. Délutánonként fogtam a deszkámat, legurultam vele a helyi lemezboltba, ott felkaptam egy CD-t, amiről úgy gondoltam tuti jó lesz. Otthon betettem a CD-t a lejátszóba és meghallgattam elejétől a végéig. Közben elolvastam az összes szöveget, néztem a képeket a zenét pedig újra és újra és lejátszottam. Azt hiszem, ez drámaian megváltozott. Az emberek egy-egy számot kiragadnak, lejátszási listákat készítenek, lehet, hogy meg sem hallgatják a teljes lemezt. Számomra rengeteg olyan dal van az új albumon, ami lehetett volna kislemez, és elég nehéz volt eldönteni, hogy mit adjunk ki először és miért, a fentiek miatt. A Self Hell például eléggé zúzós riffekkel rendelkezik, de azt hiszem mindhárom „single” jó választásnak bizonyult. A hangzásunk továbbra is WSS. Ha egy country lemezt készítenénk akkor is a saját stílusunkban szólalnánk meg és ez nagyon fontos. Ha például feldolgozol egy dalt, akkor is tedd úgy, hogy legyen benne az egyediséged.

Mit szeretnétek közvetíteni ezekkel a dalokkal, az új lemezzel?

Ez egy nehéz kérdés. Azt hiszem talán azt, hogy az életben a kulcs az egyensúly. Minden nehéz pillanat, amit az életedben átélsz, utána jön van valami jó, ami felszabadító hatású lehet. A Self Hell címben az a vicces és költői, ha úgy tetszik, hogy ha fogsz egy tollat, és írni kezdet, hogy mit szeretnél elérni, hová szeretnél eljutni, rájössz, hogy minden veled kezdődik. Ha meg akarsz változtatni dolgokat az életedben, akkor pusztító változtatásokat kell tenned saját magadban is, hogy eljuss oda, ahova szeretnél, még akkor is, ha negatív emberekkel lógsz együtt. Mindenkinek megvan a saját pokla, de minden negatívumra jut egy pozitívum is, ami helyreállítja az egyensúlyt. Azt hiszem az évek során a zenekarunk is része volt ennek. Az érzelmi hullámvasút, amin ülsz és a függőségek miatt sok negatívumot húzol magadra és addig nehéz ebből kimászni. Ha viszont ezeket az érzelmeket és élettapasztalatokat tanulságként kezeled, akkor igazán jó eredményeket érhetsz el. Azt gondolom, hogy a Self Hell is egy kicsit olyan, mint az élet, változatos és sokféle hangulaton kanyarog végig.

Ezen az albumon is több olyan dalt találhatunk, ahol vendégelőadó működött közre. Ez már nem az első alkalom, amikor „külsős” hoz be egy kis szinergiát. Miért tartod fontosnak ezt a fajta együttműködést a zenésztársakkal?

Az ilyen együttműködés nem volt szokatlan az olyan műfajokban, mint a rap, a hiphop, de szerencsére ma már hétköznapivá vált, hogy popzenészek keverednek rockzenekarokkal vagy rapperek metal csapatokkal. Ez egyfajta szórakozás, ami extra fűszerezést, esszenciát ad az egész zenei élményhez. Az új lemezen három izgalmas együttműködésünk volt. Alex Taylor bevonása a Malevolence-ből talán kézenfekvő volt, hiszen ők itt, Sheffield-ben működő metal banda és nagyon jó dolgokat csinálnak mostanában. A másik két projekt viszont teljesen különbözött az előzőtől. A kanadai Aether inkább elektronikus témákban van otthon és a közös munka Sean ötlete volt, amit már régóta szeretett volna megvalósítani. Az Out of the Blue is egy olyan dal a lemezen, ami a saját határainkat feszegeti. A DOPESICK-en pedig a Stone zenekarból érkezett Fin Power-rel dolgoztunk együtt. A Stone egy friss formáció Liverpool-ból, nagyon csípjük őket. A Finnel készített közös szám pedig hozott egy pop hangzást a 90-es évekből, csak súlyosabb köntösben. Ezzel kapcsolatban van egy érdekes sztorim.
Amikor Fin megérkezett a stúdióba felvázolta az elképzeléseit, amik nagyon jók voltak, viszont addigra én már felvettem a saját ötletemet. Nehéz döntés volt, de végül a zenekarral közösen úgy döntöttünk, hogy az én ötleteimmel megyünk tovább. Tervezzük, hogy a jövőben kiadjuk a DOPESICK egy olyan változatát, amit Fin rakott össze, szóval elég izgalmasnak ígérkezik. Összességében úgy gondolom, hogy nagyon jó kis dalok születtek ezekből az együttműködésekből.

Ha jól emlékszem te magad is vendégszerepeltél már. A Bury Tomorrow igazán izgalmas Heretic számában és klipjében bukkantál fel. Van olyan zenekar, akivel szívesen dolgoznál együtt, de eddig még nem volt rá lehetőséged?

Igen, van bizony… Az amerikai Thrice az, ami fiatalabb korunkban a legnagyobb hatással volt a zenekarra. Nemrégiben a The Artist of the Ambulance lemezükkel jubileumi turnén voltak, vendég előadókkal újra keverték a régi anyagot. Kicsit csalódott is voltam, hogy engem nem kértek fel egy kis közös éneklésre, de talán majd legközelebb (nevet).

Mik a távlati tervek, esetleg megturnéztatjátok a Self Hell-t?

Igen, mindenképpen és hamarosan ki is hirdetjük az állomásokat és az időpontokat. Az Architects amerikai turnéjához csatlakozunk, ez már biztos, illetve tervbe van néhány fesztivál is a nyáron. Szóval érdemes figyelni a híreket.

Köszönöm a beszélgetés, Loz és sok sikert kívánok nektek ezzel az új albummal.

Szeretném én is megköszönni, hogy meghallgattátok az új lemezt, illetve az interjút azoknak is, akik elolvassák majd, sokat számít a támogatásotok.