Nagyon úgy tűnik, hogy rendre nálam kötnek ki azok az anyagok, melyekhez produceri és/vagy hangmérnöki minőségben köze van Kurt Ballou Converge gitárosnak, illetve stúdió tulajdonosnak (GodCity). A Candy zenekar legújabb lemeze is a jó Kurt boszorkánykonyhájában készült, ami a korábbi produktumok fényében garancia a minőségre, szóval az It’s Inside You irányába is komoly elvárásokat támasztottam.

Azt már párszor leírtam itt a blogon, hogy valami hardcore revival féle zajlik a nagyvilágban, ami többnyire a 90-es évek zenekarait emeli piedesztálra, az viszont külön érdekes, ha egy banda olyan műfaji mellékvágányára téved, ami a hőskorban is megosztónak tetszett.

Tegye fel a kezét akinek mond még valamit az Atari Teenage Riot neve. Ha nem, akkor segítek: Alec Empire és zenekara a digital hardcorenak keresztelt stílusirányzattal táncolt a tradicionalisták idegein és mivel egyik térfélhez sem tartoztak igazán, így megmaradtak bűnös élvezetnek egy szűk réteg számára.

Aztán eltelt 30(!) év és végül a korszellem is utolérte az Atari Teenage Riot-ot, mással ugyanis nem tudom magyarázni, hogy a Candy előadásában miért nem hat már furcsának ez a szétefektezett gitárokkal, breakbeatekkel, hajtűkanyar szerű tempóváltásokkal meg torzított énekkel megbolondított sikálás, amire a 90-es évek közepén magam is rendesen rácsodálkoztam.

Azt adjuk meg azért a Candynek, hogy nem egy ATR kópiáról van szó, hiszen ugyan úgy csemegéznek ők is a Cro-Mags vagy a Biohazard örökségéből, mint a thrash/death vagy a szkreccselős nu metalból, azonban olyan villámcsapás szerűen ugrott be az Atari Teenage Riot az olyan dalok hallatán, mint a címadó It’s Inside You vagy a  Dehumanize Me, hogy nehezemre esik elvonatkoztatni a német digitál pioníroktól. A hagyományosabb megközelítésű nóták, mint a bólogatós Faith 91 vagy Carcass féle death metal előtt fejet hajtó Dreams Less Sweet persze árnyalják a képet, de például a Dancing To The Infinite Beat 8 bites nintendocore-ja, vagy a rave-es Hypercore pillanatok alatt újra szétcsapja a hangulatot. 

A forma tekintetében a megszólalás amúgy csillagos ötös, Kurt Ballou hozta a formáját ismét, viszont tartalmi oldalról nem igazán tudom eldönteni, hogy tetszik e amit a Candy művel (egyébként az ATR-al is mindig ez volt a bajom).

Az biztos, hogy a rövid játékidő, illetve a műfaji eklektika nem hagyja unatkozni a hallgatót, így én is inkább felfelé kerekítek, viszont az It’s Inside You nekem kicsit egy ilyen  “sokat markol, keveset fog” lemeznek tűnik, ami talán jobban működik 16 évesen beekizve egy fesztiválon, mint negyven felett kaja kómásan így ebéd után.