A patinás amerikai hard rock banda hét év után jelentkezett új nagylemezzel, és a hírek szerint ezzel búcsúznak el a közönségtől.
Van három zenekar, akik amolyan bennfentes kedvencnek számítanak a hard rock színtéren: az Extreme, a Winger és a Mr. Big. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének népszerűek, mi több, jó három évtizede arany- sőt talán platinalemezes sztárbandák voltak. Mára ez persze lejjebb csendesedett, de a minőségből nem enged egyikük sem. Ezért is lehet, hogy ha valamelyikük turnéra indul vagy lemezt ad ki, akkor kicsit jobban felzsezseg a rockvilág. A Mr. Big esetében ezt még annyival fejelték meg, hogy elvileg a Ten lemezt követően befejezik az aktív zenélést.
Tegyük is tisztába először ezt a kérdést, vagy legalábbis próbáljuk meg – ugyanis maga a zenekar sem konzekvens a témát illetően. Úgy kezdődött, hogy 2023 tavaszán bejelentették, hogy az elhunyt Pat Torpey dobos helyére Nick D’Virgilio lép, és a zenekar még egy utolsó turnéra indul a hangzatos The Big Finish Tour mottó alatt. Közben az is kitudódott, hogy egy új album is készül, sőt, a tokiói fellépésükről egy koncertlemez és -videó is érkezik szeptember 6-án, The Big Finish Live címmel. Az interjúkból az is kiderült, hogy leginkább az intenzív turnézás az, amit már nem akarnak vállalni. Egyrészt a vele járó kényelmetlenségek miatt (Martin 67, Sheehan 71 éves, csak nem látszik rajtuk), másrészt Eric hangja sem bírja már úgy az igénybevételt. Mondott is erről egy aranyosat:
Imádom, amikor azzal jönnek, hogy „de hát ott a Rolling Stones.” Na igen, a Rolling Stones – ők kőgazdagok, hetente egy koncertet adnak, odarepülnek a magángépükkel, majd megszállnak az ötcsillagos hotelekben. Persze, öregek már és még mindig nyomják, de szerintem Mick Jaggert már úgy kell a színpadra cipelni, ugyan már!
Ozzy óta tudjuk, hogy búcsúturné mint olyan nem létezik, a rakendroll valahogy nem akarja elengedni azokat, akiket egyszer rabul ejtett. A Mr. Big is finomított azóta a kijelentésein; egy-egy élő fellépés azért elképzelhető, és ha már úgy összerázódtak a turnén és a lemezfelvétel alkalmával, lehet, hogy új dalok is jönnek még, talán egy egész albumra való is majd egyszer. De ne szaladjunk előre, hanem a kimerítő sajtószemle után térjünk rá a tizedik nagylemezükre, ami a blikkfangos Ten címet kapta.
Mindenféle intrót mellőzve csapnak bele a Good Luck Trying riffjébe, amiből egy feszes, régi vágású hard rock dal bontakozik ki. Ez volt az egyik felvezető kislemez is, és valóban a jobban sikerült dalok közé tartozik. Megnéztem a zenekar hallgatottsági adatait a Spotify-on, és kimagaslóan a legnépszerűbb daluk mindmáig a To Be With You című lassú (372 millió lejátszás!), amit annak idején orrvérzésig nyomatott az MTV és a rádiók. A második és a harmadik szintén egy-egy klipes ballada, ennek alapján esélyes, hogy a többség fejében a Mr. Big valamiféle soft rock rágógumi bandaként él. Hát, ők majd nagyot néznek, ha netán szembe találkoznak a Good Luck Trying dallal.
A másik „első benyomás” a hangzással kapcsolatos, ami úgy puritán, hogy egyáltalán nem fapados. Értem ezalatt, hogy ha fülhallgatóval kóstoljuk, szépen hallatszik minden. Tiszta, levegős a megszólalás, nagyobb hangsúllyal a ritmusszekción. Vastagon, analóg módon szól a lemez, ugyanakkor nincs ezernyi szólam egymásra rétegezve. Nem támaszkodtak a digitális technika „ápol s eltakar” hatására, olyan, mintha mi is ott lennénk a stúdióban vagy a próbateremben.
Itt térnék vissza a „szakma kedvence” címkére, ami alatt nemcsak a sajtót, de a többi zenészt is értem. Mindhárom hangszeres nagypályás név, neki sem állnék felsorolni, hány supergroupban, prog rock projektben és hasonlóban vettek eddig részt – persze az anyazenekar dolgai mellett. Ennek köszönhetően a dalok több dimenzióban is élvezhetők: ha csak a refréneket akarjuk együtt dúdolni vagy énekelni, arra is alkalmasak, de ha hajlamosak vagyunk belefeledkezni a részletekbe, bármikor szembe jöhet egy érdekes szóló vagy más hangszeres megoldás. És mindezt sikerrel támogatja a hangzás, nem egy zajmasszából kell kibogozni, mit is játszik az adott zenész. Mint egy valóban jó vígjáték: lehet röhögni a fingós poénokon, de ha kicsit elgondolkozunk, ott van a komoly(abb) mondanivaló is.
A másik, ami nagyon tetszik a Ten lemezben, az a műfaji változatosság – a hard rock határmezsgyén belül maradva. Mintha egy profi vendéglátós banda lennének, akiktől bármit lehet kérni, el fogják tudni játszani. A 10+1 dalos, háromnegyed órás pakkban megvannak a riffelős, hardrockos darabok, mint a már tárgyalt Good Luck Trying vagy a puritán Up On You – ennek a szólója ahogyan kibontakozik a riffből az egészen pazar. Aztán a szándékosan limonádé As Good as It Gets azzal a basszusgitáros fikcsivel a végén, vagy a párja, a Sunday Morning Kinda Girl. Vagy az alap rock and roll What Were You Thinking, és ezek csak a kedvenceim. Mert nem hiányoznak a kötelező lassúk sem, és helyenként a blues rockba is belekóstolnak, például a bónuszként feltüntetett 8 Days on the Roadban.
Könnyed, pozitív örömzenélés a Ten album, és mivel tudjuk, hogy búcsúlemeznek szánták, nem nehéz belelátni a karrier-összegző jelleget. Ugyanakkor komolyabb tétje sincs már, és én ezt is hallani vélem benne. Sőt, éppen emiatt a „durr bele” jellege miatt tetszik annyira, hogy nincs túlgondolva, túlcicomázva. Egy ilyen album nem jelenhetett volna meg a 90-es évek elején, amikor a hajmetál bandák milló lemezeket adtak el, és a lemezkiadós öltönyösök csak a következő nagy slágert várva nyomasztották őket. Nagy sláger vagy örökbecsű dal talán nincsen rajta, de nem is kell léptetni egyiket sem. Igazából megjósolhatatlan, hogyan öregszenek majd ezek a dalok, főleg annak tudatában, hogy már nemigen fogják játszani őket élőben.
Idén nem panaszkodhatunk a hard rock / dallamos rock felhozatalra, ám a Ten még ebben az erős mezőnyben is az élvonalba tartozik. Ha tényleg ennyi volt, akkor elmondhatjuk, hogy Nagy Úr elegánsan, emelt fővel távozik, én pedig köszönöm az élményt. Ha esetleg mégis meggondolja magát, és később visszatér, az érdeklődésemre akkor is számíthat majd.
