A 2024-es év tele volt különleges koncertekkel, olyan bandákkal, akik nem hittem volna, hogy egyhamar útba ejtik Budapestet. Az Ellende képében ismét egy ilyen esemény történt. Ugyan osztrákok, de nem koncerteznek sokat, az underground státuszuk miatt pedig maximum előzenekarként számítottam rájuk valami nevesebb black metal csapat vendégeként, de bizony teljes műsorral készültek nekünk is. Nem mertem volna megtippelni hányan leszünk, de végül pozitívan csalódtam.

Kapunyitás után még csak szolid lézengés, ténfergés ment (de nem órákon át, ahogy azt anno Paksi Endre megénekelte), a Németországból érkezett Servant kezdésére már tisztességes méretű közönség alakult ki. Számomra teljes meglepetés volt a banda, de igazából egy percükbe sem telt meggyőzni, hogy érdemes volt hamar érkezni. Nagyon profi, egészen melodikus black metal az övék, leginkább az Uada juthat róluk eszünkbe. Nem voltak nagy színpadszántók a srácok, a mozgást leginkább a nyakizmok végezték, de énekes/gitárosukba szorult némi karizma. Farago (igen, nálunk nem túl komolyanvehető név) többször beszélt hozzánk magyarul is pár szót, kifejezetten jó kiejtéssel, ami nekem mindig szimpatikus.

A dobos, Apophis egy igazi állat volt, a szó legjobb értelmében. Brutál stamina a blastbeateknél és gyönyörű díszítések a cineken. Főleg a splash-en és a ride-on, ami mindig is az egyik gyengém volt. A másik pedig az ikergitár, a Servant zenéjében pedig abból is volt bőven. Ha sok black metalt hallgatsz, minden hang ismerős lesz, de kellően magas minőségben művelik a kliséket ahhoz, hogy szórakoztató legyen.

És ha már eredetiség, ezt a Groza-nál is meg kell említenem. Saját bevallásuk szerint is Mgła worship bandaként indultak, a hasonlóságok pedig több fronton is egyértelműek. A zene, a név, a szövegek, a színpadi megjelenés mind-mind a lengyeleket juttatják majd eszünkbe, de az évek alatt kezdik megtalálni a saját hangjukat. Ennek szikráját már a 2021-es The Redemptive End-en is megcsillogtatták, az 1 hónapja megjelent Nadir-on pedig már szépen végbement a váltás. Igen, a gyors részek még mindig Mgła-sak, azonban jóval több az atmoszférikus clean átvezető, és összességében is jóval post-black-esebb az összkép. Így a Mgła mellé szépen bekúszott a Harakiri for the Sky is, mint főinspiráció. (A Groza fődalszerzője, P.G. a Harakiriben is játszik.)

Az már az átszerelés alatt egyértelmű volt, hogy a látványra sok időt fordítottak. A fát ábrázoló logójuk nem csak a háttérvásznakon és a mellényeiken, de a mikrofonállványon és még a szőnyegeken is ott díszelgett. Kezdésükre szépen megnőtt a népsűrűség is, látszott hogy már van egy kialakult bázisuk Magyarországon, sőt szerintem többen is voltunk rajtunk, mint a headlineren. Ők már jobban belakták a színpadot, a rutin jelei egyértelműek voltak. Az arcukon lévő fátyol jóval kevésbé sűrűn szőtt anyagból volt, mint lengyel társaiknak, így nekik néha-néha meg lehetett pillantani a vonásaikat, valószínűleg pedig levegőt kapni is jobban lehet ilyenben, ami azért nem utolsó szempont.

Egy személyes hülyeségem, ha észreveszek valami apróságot, ami zavar, utána képtelen vagyok nem arra koncentrálni. Na, a Groza tagjai közül többen is megfázhattak ebben az októberi hidegben, a halk, beleélős részeknél pedig folyamatosan azt hallottam, hogy szívják az orrukat. Sokat azért nem rontott, inkább vicces volt.

Az A38-tól megszokott módon a hangosítás szinte tökéletes volt, még legelől is, a hangulatra pedig szintén nem lehetett panasz, a zenészeken is látszódott, hogy nem számítottak ekkora lelkesedésre. Nem hiába, az új albumuk eszméletlenül jól sikerült, és a setlist gerincét is ez adta. A végén a Deluge és a Daffodils páros élőben még katartikusabb volt. Pont az ilyen tételek mutatják be igazán a Groza fejlődési ívét. Ezekben jóval nagyobb érzelmi töltet is volt, nem véletlen, hogy pont az utolsó dalt küldték M.S.-nek, a korábbi basszusgitárosuknak, aki sajnos tavaly hunyt el rákban. (A merch bevételek egy részét fel szokták ajánlani rákkutatásra, úgyhogy vegyetek Groza pólót!) Többet kaptam a koncertjüktől, mint vártam, kíváncsi vagyok hova fognak kilyukadni pár év múlva.

Ha szereted a depresszív, melankolikus, de közben mégis gyönyörű black metalt, zongorával, akusztikus gitárral az Ellende a te zenekarod. Nálam tipikusan az a zene, amit nem bírok bármikor hallgatni, ehhez kell egy specifikus hangulat, mert annyira érzelemdús a zenéjük, hogy néha tényleg lehoz az életről. Ez persze L.G.-nek (aki a zenei agy a projektben) a lehető legnagyobb dicséret lehet, hiszen ha egy zene ennyire hatni tud az emberre, az csak kimagasló lehet.

Legnagyobb sikerű albumukat, a Todbringert jogi okok miatt újra kellett venniük, így született meg nyár végén a Todbringerin, ennek a lemeznek a bemutatására épült a koncert. Ők is corpsepaintben léptek színpadra, bár inkább a naturalisztika, mintsem a sátánizmus jegyében. Szerintem az utaztatós zenéket nehezebb élőben jól előadni, de az Ellende tökéletesen vette az akadályt, minden pergőütésnek súlya volt, a riffek a szívedbe martak és L.G. sikolyai egyetlen jelenlévőt sem hagyhattak hidegrázás nélkül. Mindez párosítva gyönyörűen megkomponált fényekkel, amire látszott, hogy rengeteg energiát fordítottak. Underground bandáknál ritka az ilyen.

P.F. egy kifejezetten minimalista dobszerkó mögül tolta a ritmust, sodró lendülete folyamatosan vitt a zenével, ami olykor hipnotikus hatást keltett. Basszer nem volt velük, az gépről ment, ahogy a zongora is, de ez nem volt zavaró. Az akusztikust L.G. vette a nyakába, ha pedig épp nem volt rá szükség, Rob Halford-módra rótta a köröket a színpadon és eresztette ránk minden fájdalmát.

75 percet játszottak, az egyik ráadásként előadott Verachtung pedig önmagában olyan elbűvölő volt a maga Katatonia-szerű főriffjével, hogy én már akkor is elégedetten távoztam volna, ha csak ezt az egy dalt hallhatom élőben.

Az Ellende olyan utazásra invitált bennünket, amit biztosan nem fogunk sokáig elfelejteni.

Fotó: Gündüz Attila, Járosi Alina, A38. További képek ITT.