A halo effektus, más néven “dicsfényhatás”, mint kifejezés ismerős lehet mind a légköri jelenségek, mind a pszichológia világából. Egyrészt így nevezzük a 8–12 km magasban képződő fátyol- és pehelyfelhőkben levő jégkristályokon megtörő fény hatására kialakuló jelenséget, másrészt azt a mindenki számára ismerős kognitív torzítást, amely azt befolyásolja, hogy hogyan ítélünk meg egy személyt egyetlen pozitív tulajdonsága alapján.
A dicsfényhatás miatt valakit vagy valamit jobbra értékelünk, mégha nem is tudunk róla semmit. Vajon igaz ez a mindössze kétlemezes, ám “pozitív előítéletekre” okot adó előéletű tagságból összeállt zenekarra is? Járjunk utána…
Kissé meglepett (és gondolom nem csak engem), hogy ezt a koncertet eredetileg a kisebbik kék sátorba szervezték, míg a jóval jelentősebb befogadóképességű vörös sátor egy honi feldolgozás(?) supergroup bemutatkozásának adott volna teret, ám a sold outnak hála nem sokkal az események előtt szerencsés helycsere következett be.
Az egy évtizedes fennállását idén ünneplő Bloodred Hourglass svájci óraművet idéző pontosságával nyitotta a péntek estét a vörösben, viszonylag barátságosnak mondható 19:00-ás időpontban. Rendes közönség időben érkezik, így, bár nem sokkal a start előtt parkolni már csak a susnyásban lehetett, cserébe már a nyitány is igen tisztességes nézőszám előtt zajlott.
Finn barátaink legutóbbi albuma, a How’s The Heart? még 2023-ban jelent meg, így nem vették “lemezbemutatóra” a showt, inkább egy jó háromnegyed órányi összefoglalást hoztak az eddig hat lemezre való repertoárjukból, a három frissanyagos dalt még a setlist elején kipipálva. Az urak a mai sztenderdeknek megfelelő “északi modern-metal” nagyjából minden összetevőjét beleszórják a produktumba. Azt a groove-os, szaggatottan riffelős, kellően dallamos, tempósan bólogatós melodeath vonalat hozzák, amivel nem nagyon lehet mellélőni, főleg a fő attrakció turnéján. Jómagam most találkoztam először a társasággal, és azt kell mondjam, hogy bár a hangzás a műsor első felében kifejezetten ramaty volt, és eleve az egész produkció amolyan “nem ismerem ugyan, de ezt máshol már hallottam” hangulatú, viszont a műfajra kiélezett közönség mindezt láthatóan kajálta és összességében nem rossz ez, sőt…klubosabb környezetben bitang jól működhet. Az est fellépői közül ők az egyetlenek, akiknek jobban állt volna a kék…
A Hypocrisy fejeként híressé lett Peter Tägtgren vezette, indusztriális csapásirányon mocorgó svéd Pain lemezeken is erős, ám a gépiességgel ambivalens módon mégis élőben működik igazán. Hogy miért? Talán mert az urak finoman szólva is party-állatok, és nagyon úgy tűnik, hogy egy pillanatig sem veszik magukat komolyan - értsük ezt a szó lehető legjobb értelmében. Bár a formáció kezdeti éveiben még inkább volt ez a Hypocrisy által lefektetett alapok ipari megoldásokkal operáló értelmezése, az utóbbi években rendesen felültek a bulivonatra, és ez a szerelvény sokunk örömére nem első alkalommal gördül be Budapestre.
Kedves olvasó! Ha némi elfogultságot érzel a soraimban, be kell vallanom az nem véletlen de nem volt ez mindig így… aztán eljött a 2017-es fesztiválszezon, amikor a PAIN turnéjában keletkezett egy nem várt üresjárat, és hát éppen Budapesten voltak, gondolták megkérdezik, akad-e valahol egy szabad színpad, mert ha igen és senki nem bánja, akkor lenyomnának egy tök ingyenes last minute pop-up bulit némi sör és pizza ellenében. Világ jóarcai, egyesüljetek! Egy életre kenyérre lett kenve, aki ott volt, többek közt jómagam is. Igaz ez a kenődés némi elvárást is magával hoz, így aztán lehetett is felkötni, vagy inkább még lazábbra ereszteni a gatyát.
De mit is mondhatnék. A PAIN felment a színpadra és vérprofi partit rendezett. A legénység közben néha felöltözött, néha nekivetkőzött, hol lazábbra vette, hol bekeményített, hol labdázott a közönséggel, hol pedig kedvesen feldarálta azt. Aztán a koncert után egy haverom megkérdezte, hogy jól szólt-e, és basszus, fogalmam sincs…hoppá! Csak nem elvitt a hangulat, vagy a vizuál-sokk, vagy mi a franc? Számomra ezen az estén egyértelműen ők voltak a fő attrakció, dicsfényeskedés ide vagy oda. Még sok ilyet, tisztán, jég nélkül, ha kérhetem…MOST!
Az egykori In Flames tagokkal 2019-ben alakult svéd supergroup eddig két lemezen hozta le pontosan azt, amit a múltjuk alapján elvárhatunk. Ez már csak azért is helytálló, mert a formáció hitvallása a melodikus death metal műfajának utat törő, 90-es években elhíresült jó öreg "göteborgi hangzásához" való visszatérés és ez, ha úgy vesszük, sikerült is. Már ha azt értjük ez alatt, hogy gyakorlatilag szögre azt másolják, amit az In Flames az első öt lemezén, csak más néven. Végülis magadtól nyúlni nem ciki, a kérdés csak az, hogy van-e értelme, és az est tapasztalatai azt mutatják, hogy van.
A headliner The Halo Effect szintén pontossággal tisztelte meg az egybegyűlteket, és a This Curse Of Silence intro alatt egy nem túlzásba vitt, mégis szemet gyönyörködtető színpadképpel vette át a terepet, élen az ezúttal is széles mosollyal operáló Mikael Stanne énekessel.
Akárcsak a jelenlegi tagságával élő és viruló In Flames, Stanne úr elsőszámú zenekara a Dark Tranquillity is pár hónapja tette nálunk tiszteletét, és bár előbbin nem voltam jelen, úgy hírlik, az In Flames nagyot ment és a DT is hozta a kötelezőt.
Na de térjünk vissza a jelenbe, és nyissuk is ki szépen az “Out Flames” pakkot.
Mikael bár lelkesen vitte a műsort, közel sem tűnt annyira felszabadultnak, mint a DT élén, és valamiért az egész zenekaron amolyan “hakni” aurát éreztem, ám ettől függetlenül nem volt ez rossz. A hangzás finoman szólva nem dörrent meg, sőt az ének kifejezetten furcsán szólt, de a dalok annak ellenére, vagy éppen pont azért működnek, mert erősen deja-vu érzés társul hozzájuk. A vizuális támogatás gyakorlatilag kimerült az új borítóra épülő minimál díszlettel, cserébe ez remekül nézett ki. Jesper személyes okok miatt nem turnézik, helyette Patrik Jensen (The Haunted, Witchery) penget, ám az a helyzet, hogy egyetlen könnycseppet sem ejtek Jesper hiánya okán. Gyakorlatilag Mikael Stanne és Niclas Engelin gitáros vitte a vállán a nagyjából egy és negyedórás showt, melyben a debütáló album dalai kaptak nagyobb hangsúlyt.
Érdekes módon a koncert legmegkapóbb pillanata a levonulás előtti outro alatt bontakozott ki, tekintve, hogy olyan lelkes “kóruséneklést” kaptak az urak a közönségtől, hogy az mindenképp irigylésre méltó. Úgy tűnik az én esetemben a cikk elején felvázolt “dicsfény” inkább fordítva sült el. Lehet, ha zéró előítélettel állok a nézőtéren, akkor elkerül az óhatatlanul feltörő összehasonlítás. Néha jobb kizárni mindent és egyszerűen csak élvezni az estét. Legközelebb, remélem, sikerül így nekifutni… Különösen érdekes, hogy a koncert utáni hétvégén a légköri jelenség következtében kialakuló holdudvar is feltűnt az égen, ez azért elég epic 🙂
