Szinte el sem hittem, amikor végre elindultam a The Night Flight Orchestra második budapesti koncertjére a Dürer Kertbe. Ideális esetben ez a buli 2020 márciusában lett volna, de aztán mind tudjuk hogyan alakult az az év. A zenekar háza táján rengeteg dolog történt azóta, 2 teljesértékű és nem mellesleg zseniális új lemez, megannyi különálló single, és sajnos a gitáros és egyben fődalszerző, David Andersson elvesztését is fel kellett dolgoznia a csapatnak. Sok kérdőjelet tartogatott az este, ennyi várakozás után a közönség elvárása is az egekbe szökött, de annyit már az elején is elárulhatok, hogy az NFO az első perctől fogva tarolt.
A bemelegítésért a szintén svéd Metalite volt a felelős, akik pont a budapesti koncerttel szálltak be a turnéba. Kezdéskor még aggasztóan kevesen lézengtünk a teremben, de ez nem zavarta a bandát, mindannyian nagy vigyorral álltak ki a deszkákra. Bevallom, előzetes belehallgatás alapján nem volt túl szimpatikus a csapat. Sablonos, női vokálos power metalnak gondoltam egy jó adag elektronikával megfűszerezve, nagyjából az Amaranthe és az Unleash the Archers keresztmetszetében, csak hörgés és kiemelkedő dalok nélkül. A borítóik is azt sugallták, hogy inkább az énekesnőjük seggével akarják eladni magukat, nem pedig a zenei teljesítményükkel. Én lepődtem meg a legjobban, amikor a koncerten viszont azon kaptam magam, hogy végülis nem olyan rossz ez, és tetszik, amit hallok.
Ehhez nagyban hozzájárult a zenészek jól látható, felhőtlen öröme és vehemenciája, amivel belakták a színpadot. Rögtön ki is emelném a dobost, aki végig énekelte az egész showt, és látszólag legszívesebben ő is úgy körberohangálta volna a színpadot, mint a többiek. Ha valaki úgy távozott a koncertről, hogy csak fele olyan jól érezte magát, mint ő, már megérte eljönni!
A reflektorfényben persze Erica Ohlsson énekesnő volt, aki már minden frontemberi trükköt ellesett, végig nagyon otthonosan és görcsmentesen mozgott, pózolt a fotósoknak, és ugyan a közönséggel viszonylag minimálra vette a kommunikációt, zenésztársaival folyamatosan interaktált.
A zenéjükkel is jobban meggyőztek, mint előzetesen gondoltam volna (volt egy vágtázós, ikergitár melódiás szám, na az vitt magával rendesen!), persze a sablonosság továbbra is áll, az élő teljesítményükkel simán megvettek engem is, összességében pedig abszolút a pozitív irányba lendült a mérleg.
Mikor újra elsötétült a színpad, a Final Call még adott egy utolsó esélyt, hogy felszálljunk az NFO nosztalgiarepülésére, majd a Stratus képében ráálltunk a kifutópályára. Speedék kezdésére már szépen összegyűltünk, szellősen ugyan, de a keverőig álltak az emberek, így pedig mindenkinek adott volt a lehetőség, hogy táncra perdüljön.
Minden koncert legkritikusabb pontja, a hangosítás, jelentem csillagos ötösre vizsgázott, az első perctől kezdve albumminőségben dörrentek meg az időtlen slágerek. Úgy éreztem, kellett pár dalnyi idő a többségnek, hogy igazán elengedje magát, végtére is, a közönség nagyrésze tuti, hogy a metalszcénából érkezett, ahol nem épp a táncolás a mindennapos. Szerencsére, a Divinyls kezdő szintifutamaira már mindenki kellően lelazult, onnantól pedig igazi népünnepély hangulat alakult ki. Látványban is abszolút hozták a 80-as évek Miamiját, kivilágított pálmafák, strasszköves csillogó ruhák a stewardesseken. Még pár neonfény jól állt volna nekik, de az időutazás feelingje így is teljesen megvolt.
A setlist tökéletes egyveleg volt az albumbemutató, a best of, és a különlegességek közt, pár igazán ritkán játszott számmal, mint például az extrém módon fülbemászó, diszkós Domino, a Björn által csak David mesterműveként emlegetett 8 perces Transatlantic Blues (micsoda ősdoom riff van a közepén!), vagy a pattogós, személyes kedvenc Can't Be That Bad.
Az alig 2 hete megjelent Give Us The Moon (lemezismertető ITT) 5 dallal képviseltette magát, ezek közül a Shooting Velvet és a Paloma mindent vitt! Természetesen az olyan gigaslágerek sem maradtak ki, mint a Gemini, a Satellite vagy a White Jeans, márpedig ezek a számok olyan dallamtapadást okoznak, ami elől nincs menekvés. Persze így is sok kedvenc kimaradt, én a Turn to Miamit hiányoltam a legjobban, de gyakorlatilag akár egy 30 dalos setlist is kevés lenne, hogy az összes kötelező darab bekerüljön.
Björn a magasakat is magabiztosan hozta, sokat poénkodott is, az egész zenekar végig nagyon elemében volt! A jókedvet a két vokalista hölgy szállította folyamatosan, akárhányszor rájuk pillantottam, mindig mosolyogtak. Borzasztó gyorsan elrepült ez a 100 perc, mire észbekaptam már a záró West Ruth Ave következett, ami alatt még egy kis vonatozásra is rá tudták venni a népet. Itt semmi sem volt ciki, a Night Flight Orchestra még erre is képes! A végén még elrejtettek egy easter egget, az utolsó taktusban az SOS morzekódjának ritmusában játszottak, ezzel is keretezve a repülős tematikát. Reméljük lesz még felszállás Budapestről.
Mondanék én rosszat is a koncertről, de nem tudok, gyakorlatilag tökéletes volt. A hangulatomat hetekre meg is alapozta. Svéd nemzeti kincs ez a zenekar, a kisujjukban van a 80-as évek. Ezt mindennap el tudnám viselni.
