Esélyes, hogy akkor is ismered a Manic Street Preacherst, ha első olvasatra ismerősnek tűnik ugyan a szokatlan zenekarnév, de konkrétum nem dereng a banda kapcsán. Az igazán korai időszakukban született Motorcycle Emptiness című szerzeményük dallama ugyanis gyors utánajárás után feltehetően ismerősen fog csengeni, ha valaha akár véletlenszerűen is hallottad ezt a nótát. Ha a dal mégsem lenne ismerős, akkor a másik támpont az lehet a veterán walesi csapat kapcsán, hogy ők voltak azok, akiknek "egykori?!" gitárosuk, a mentálisan labilis Richey James Edwards öncsonkítását követően a kilencvenes évek közepén, máig tisztázatlan körülmények között eltűnt.
Ha ezek ellenére mégsem rémlene semmi a Manic Street Preachers névről, akkor rövidre fogva a dolgot, annyit érdemes tudni a trióról, hogy a nyolcvanas évek közepe óta aktív zenekar egyike a számtalan brit post punk alakulatnak. Számomra azonban mindig is többek voltak a kilencvenes évek közepének egyik rádió/MTV kompatibilis formációjától, pályájuk talán a New Orderrel állítható párhuzamba, bár bő fél évtizeddel később indultak, mint a Joy Division kvázi utódzenekara.
Ha meg kellene magyaráznom, hogy személyes szinten miért jelentenek többet, mint kortársaik többsége, bajban lennék... A kezdetektől fogva együtt muzsikáló James Dean Bradfield - Sean Moore - Nicky Wire trió zenéjében ugyanis igazából semmi extra sincs. Az énekes/gitáros hangja is átlagos, szigorúan a középtartományokban mozog, illetve a zene is mentes a szélsőségektől, hangulati ingadozásoktól, eget rengető érzelemkitörésektől. Mégis minden daluk működik...
A friss The Ultra Vivid Lament már a tizennegyedik lemezük, de kis túlzással akárhányadik korong lehetne a diszkográfiában. A briteknél az 1998-as This Is My Truth... után az új lemez ismét listavezető lett, de a korábbi soralbumok többsége is az ottani listák élén tanyázott. Az új anyagról nem is jut okosabb dolog az eszembe, mint az, hogy tipikusan Manic Street Preachers-ös. Pont olyan, amilyennek mi rajongók az első két lemez környékén megkedveltük a bandát. A tizenegy friss szerzemény bármelyike lehetne a lemez nagy slágere, ugyanis gyenge dal most sem készült Bradfieldék próbatermében, így lényegében akár a dallista is tetszőlegesen variálható. A billentyűs hangszereken közreműködő session zenészek mellett név szerint is érdemes kiemelni az amerikai dalszerző/énekesnő Julia Cummingot, illetve a vendégeskedésével rögzített kissé New Orderes The Secret He Had Missed című dalt. A korong vége felé helyet kapott Blank Diary Entry-ben pedig a Screaming Trees frontembere, a grunge legenda Mark Lanegan ragadta magához a mikrofont.
Az igazat megvallva azonban nélkülük sem lenne kevesebb egyik nóta sem. A The Ultra Vivid Lamenten tehát nincs mit magyarázni, sőt elemezni sem igazán. A háromnegyedórás korong kizárt, hogy bármelyik régi rajongónak keserű szájízt, netán csalódást okozzon; ha pedig most ismerkednél a banda terebélyes életművével, kezdésként akár a friss lemez is tökéletes választás számodra; ennél nagyobb dicséret pedig egy ilyen veterán, tekintélyes múltra visszatekintő csapat esetében nem is nagyon lehet.
Ha a dömpingben hamarabb eljutott volna hozzám, biztosan helyet kapott volna az idei listámon, de a nem létező tíz plusz "egyedik" helyre így is bérlete van. Ha a különböző alirányzatoktól függetlenül csak egy szimplán jó rock lemezt keresel az év végére, szerintem The Ultra Vivid Lament lesz a tökéletes választás!
