Van az a tendencia mostanában, hogy a feszültség fokozása végett, már nem feltétlenül elég egy szuperhős, egy képregényötlet doppinggal nyakon öntött filmvászon varázshoz. Ezzel párhuzamosan pedig - de persze nem valószínű, hogy ezzel összefüggésben - manapság a mi világunk hősei is sokszor szupercsapatokat alkotva nyomulnak előre. Nagyjából úgy, mint azok a bizonyos amuri partizánok anno a hegyvidéken. Bár azért azt meg kell hagyni, hogy kétféle partizánakció létezik. Az egyik az első roham süvöltésével jön, tele tárral, pattanó nyaki ütőerekkel, tébolyult mártír vicsorral. A másik viszont a szájában sár ízével, kialvatlan, véreres szemekkel, lőszer nélkül és a puszta túlélésre játszva. Az első hallgatás után pedig nekem úgy tűnt, a Tau Cross debütáló lemeze az ígéretes nevek, a penge névválasztás, és a kellően baljós borító, vagy a várakozók hosszú sora után is csak a második, megkopott rohamot képes hozni.