Talán hülyeség azt mondani, hogy az Amorphis egy trendi zenekar, de kétségtelen, hogy mindig hallgatott az idők szavára és ehhez igazodott a zenekar stílusa. Amikor a 90-es évek elejétől kezdve a death/doom metal vonal volt erős, akkor abban nyomultak. Később, amikor minden korábban extrém zenét játszó zenekar kezdett finomodni ők is kezdték szépen elhagyni a halálhörgéseket és a tiszta énekhanggal előadott albumok érkeztek (Tuonela - Silent Waters). Aztán ahogyan a világ változott a Skyforger albummal visszajöttek a hörgős témák is. Viszont ami állandó volt az összes eddigi Amorphis albumon: a népzenei motívumok a zenében és a történetek a szövegben, amit mind-mind a finn népi eposzból, a Kalevalából kölcsönöztek. Eddig.
Természetesen a folkos témák nem maradnak most sem el, hiszen az mégis csak a zenekar sajátja, de már nem a Kalevala adja lemez történetét, hanem inkább egy finn művész, Pekka Kainulainen szövegeiből merítettek. Korábban már egy-két dal erejéig nyúltak tőle a Silent Waters és a Skyforger albumokon, de Circle, mely írásunk témája, sokkal jobban az ő verseiből építkezik.









Néhány héttel a
Mielőtt belevágnék a tényleges kritizálásba, pár tényt ildomos ismertetni a nagyérdeművel, már csak a teljes korrektség jegyében is. A The Silver Shine Magyarország legsikeresebb psychobilly(-jellegű) zenekara, tucatnyi telt házas külföldi turnéval, aktív helyi rajongótáborral büszkélkednek az USA-ban, a globális rockabilly/psychobilly szakma is ejt róluk szót, és már majdnem minden mérvadó psycho bandával felléptek, sőt turnéztak, akikkel Európában alkalmuk volt. Erre tessék, most meg egy magyar lemezre adták quiffes-loncsos fejüket... De miért is?...





Két banda,akit nem kell bemutatni remélhetőleg a nagyérdeműnek. A budapesti Vastrabant poénos, szatirikus humorával anno a Sziget feszt közönségét is levette a lábáról, oly annyira ,hogy másnap a fesztivál ingyenes napi újságjának a címlapjára is felkerültek. Nagyszínpad, 6:3, Szegények,és csúnyák dalaik hangulata magukért beszélnek, és előadásmódjuk zseniális.
A Spiritual Beggars valahogy mindig egy légüres térben lebegett nálam. Ez nagyban köszönhető volt annak, hogy eléggé heavy rockba hajlott az a stoner rock szerű súlyozás, amit nyomtak. Figcsózás, hammond orgona, meg ilyesmi; és emellett hiába jöttek a fej leszaggató riffek, nem sikerült belemászniuk igazán a kedvenceim közé. Mondjuk én sem igazán követtem figyelemmel, hogy éppen merre mozdul a zenei vonaluk. Az albumcím itt a legrosszabbat sejteti, habár a Kyuss sem éppen a lecsupaszított, vér laza négynegyedekkel operált egy Blues For The Red Sun-on.