Strange Cousins From The West címmel július 7.-én fog megjelenni a Clutch kilencedik nagylemeze, a zenekar házi kiadójának, a Weathermaker Musicnak gondozásában. A lemez producere J. Robbins volt, és a következő dalok kerülnek fel rá:
01. Motherless Child,
02. Struck Down,
03. Unstoppable Watts,
04. Abraham Lincoln,
05. Metroliner Special,
06. Minotaur,
07. The Amazing Kreskin,
08. Witchdoctor,
09. Let a Poor Man Be,
10. Freakonomics,
11. Algo Ha Cambiado,
12. Sleestak Lightning
Istenkirályság : Clutch – Full Fathom Five Dvd
A Washington D.C.-ből származó banda nálam két éve foglalta el azt a pozíciót, melyet a földkerekségen már régóta betölt egy rakás rajongónál. Bár sosem lesznek világsztárok, az undergroundban máris kultikus szerepet töltenek be. From Beale Street To Oblivion című nyolcadik stúdió albumukat turné is követte, ennek a megörökítése ez a dvd.
Nem hagyományosan egy koncert felvételét láthatjuk itt, hanem egy koncertnyi anyagot négy helyszínről nevezetesen: az államokbéli Pittsburgh, Sayreville, és Boulder, valamint a kenguruföldi Sydney volt a felvételek helyszíne.
Dinoszaurusz rock : King Hobo – King Hobo
Milyen zenét játszhat egy olyan zenekar melyet Per Wiberg a Spiritual Beggars (meg Opeth) billentyűse és a Clutch dobosa Jean-Paul Gaster hoz létre? Hát nem északi black metált az biztos. Aki valamilyen pszihadelius ősrockra gondolt az nyert egy hangszórót.
A King Hobo gyökerei egészen egy 2005-ben bonyolított Sounds Of The Underground névre keresztelt turné idejére gyúlnak vissza, ahol a fent említett két arc is játszott. Mivel egymás közt is jammeltek egy kicsit rájöttek, hogy ebből még valami jó is kisülhet. Bevették maguk közé Thomas Juneor Andersson énekes/gitárost és Ulf Rockis Ivarsson basszusgitárost és már meg is volt a King Hobo. A négy tagú formáció tavaly ősszel adta ki cím nélküli első lemezét.
Déli blues jobban húz - Clutch: From Beale Street To Oblivion
Megmondom őszintén van mit bepótolnom. Egészen pár hónappal ezelőttig szinte semmit nem tudtam erről a Washington D.C.-ből származó bandáról. Ez így utólag hatalmas szégyen, de már nincs mit tenni. Ha már mindenhol azt olvastam, hogy a 2004-ben megjelent Blast Tyrant a legjobb lemezük, hát kezdésnek beszereztem azt. Miután az államat felsegítettem a padlóról, még az is megfordult bennem, lehet, hogy hiba volt a Floodgate Penaltyját a legjobb mocsárrocknak titulálni. Maradjunk annyiban, hogy a Blast majdnem ott van. Bár írásunk tárgya nem a banda előbb említett lemeze, hanem a közel egy éve megjelent nyolcadik stúdióalbumuk a From Beale Street To Oblivion a banda megérdemli, hogy erre a blogra felkerüljön. A From Beale nem egészen azt a vonalat viszi tovább, mint a Blast, illetve ez egészen mégsem igaz. A Blast egy húzos, iszapos - stoneres elemeket felvonultató – mocsárrock. Van benne dög elég. Az azt követő lemezeken a csapat - így írásunk tárgyában is - közelebb vitte hangzását a zene gyökereihez a blues-hoz. Azt gondolom igazából a cím is ezt fejezi ki, hiszen a Beale Street Memphis és egyben a blues zene egyik kultikus helye.
A zene is egyfajta utazás a 70-es évek pszihadelikus világába. Mélyen búgó basszus, hammond orgona, szóval van itt minden ami a hangulathoz kell. Aztán adva van egy kimondottan erre a zenére született hang, mely Neil Fallon énekes torkában van.
A You Can't Stop Progress és a Power Player nyitó kettőse adja meg az alaphangot. Füstös, húzós riffek, lehúzott ablak, full hangerő. A The Devil & Me már komótosan lépegett előre, bár a refrén alatti gitárt Tom Morello a Rat Machine-ból már elsütötte.
A White's Ferry tömény pszihadelia, zseni szólóval a közepén. Itt egyből beugrott a Spiritual Beggars, na nem konkrétan csak érzésre. A Child Of The City egy füstös, búgó stoner-southern rock keverék. Aztán jön a klipes Electric Worry ami a Mississippi Fred McDowell egyik dalának átirata. Akinek erre nem indul meg a vérkeringése az tényleg halott. A szájharmonika visz mindent: Eric Oblander szolgáltatja a Five Horse Johnsonból.
A One Eyed Dollar megint tömény blues, táncoslábú szerzemény. Ezt korábban ők maguk már megírták csak picit másabb szöveggel. A következő Rapture Of Riddley Walker málházós darab, amiben az ének újból zseniális.
A When Vegans Attack megint blues a pulzáló fajából, melyet a slide gitár díszítések dobnak fel. Az Opossum Minister középtempójú dal, elborultabb témákkal, melynek refrénjében megbújik – lehet hogy ez eretnekség – a Stone Temple Pilots Vasoline-jének riffje. A Black Umbrella megint a harmonikával operál, igazi southern feeling. A záró Mr. Shiny Cadillackness megint pszihadelikus hangokat üt meg. A búgó basszus megint kicsit RATM, de most csak érzésre.
A lemez producere az a Joe Barresi volt, aki hangmérnökként/producerként olyan bandákkal dolgozott eddig, mint a Kyuss, a QOTSA, vagy a Tool. Aki imádja a füstös southern, stoner zenéket annak egyszerűen a mennyország ez a lemez. A pontszám nem is lehet kérdéses.
10/10