A hegyekkel az a baj, hogy nem tudja az ember, hogy álljon hozzájuk. Tervezzen útvonalat? Szerezzen szakértői, túlélő- és mászóeszközöket? Tanulmányozzon más hegyeket? Készítse fel magát rájuk, keressen más tudatállapotot, ami szellemileg alkalmassá teszi őt a feladata felmérésére és netán elvégzésére? Vagy már el is cseszte, túlgondolta, ahelyett, hogy végre-valahára mászni kezdene?
Egyáltalán nem véletlen, ha egy ilyen élethelyzetben találunk rá erre a lemezre - vagy vice versa, ha ez a lemez ezekre a kérdésekre segít reflektálnunk. Rohadt régóta ülök rajta, és legalább 6-7x meghallgattam már, mire egyáltalán észrevettem, hogy már ennyiszer. Hogy én is vesztegelek a lábánál, pedig már az utolsó karcig ismerem. Talán nem véletlenül. Sok feladat csak épp olyan nehéz, amennyire azzá tesszük magunknak, lett légyen szó egy elsőre pofonegyszerűnek tűnő kritika, vagy első blikkre tök simának festő posztmetál-album megírásáról... meghallgatásáról... megemésztéséről. Szóval fejjel neki, aztán majd csak megbirkózunk vele valahogy, ha bízunk a képességeinkben meg a mélynyomókban, a csúcson majd ráérünk levonni a következtetést.
Amiből van dögivel. A HEGY nevéhez illően egyértelműen kimagaslik az európai poszt-geofrámiából. De ez csak akkor tűnik fel (és igazán értékesnek), ha tényleg nekiveselkedünk, és a végére érve - jó közhelyesen - nem is a hegy külső-belső tájait győztük le, hanem valamilyen értelemben saját magunkat... Pl. azon prekoncepciónkat, hogy végig tudunk-e ülni manapság, akár teljesen, akár fél füllel figyelve egy ekkora súlyú és 50 perces lemezt, vagy azt, hogy lehet-e még a poszt- és nem-poszt műfajokat tényleg új és tényleg érdemes módon kombinálni. Vagy valami sokkal személyesebbet, hacsak nem... Áh, dehogy. Neki se állunk. Csak nézegetjük azt a kurva ösvényt, köldökünket, avagy a PLAY gombot, kinek mi, egyre zrikáltabban, aztán... Aztán később, észre se véve, hogy felértünk, már minden világosan látszik, és nem akaródzik elindulni visszafelé, a silány, egyenletes talajra.
A 80 Miles Out & 6 Feet Under pontosan ezt az érzést nyújtja. Messze mindentől és kellő, épp elföldelési mélységben ahhoz, hogy a felszíni fény még leérjen hozzánk.
Valahol szükségszerű, hogy a tagok zenei érési folyamatában szép lassan végig a HEGY megalapítása, felépítése felé gravitálódtak, és végül eljutottak a mai zenei, zenekari formába: a Real Lies "okoskamionos sztónere" az Octahed avantgárd, black-zaj-amorf-coreja és a Star Funk Simples funkys poszt-rock groovejainak egykori kovácsai, Szabó Attila, Rókusz András és Kovács Miklós lehet, a HEGY debütjével életművüket alapozták meg. A korábbi projektekben sosem érzett-hallott kerekséget, egységet, egymásra figyelő, igazi csapatmunkát sikerül megszólaltatniuk. Az már külön bónusz, hogy teljesen korszerű, szép tiszta image-el, jól válogatott színképpel, minimális és kétnyelvű kommunikációval operálnak...
[Ugyanitt meg kell ragadjam az alkalmat, hogy kifakadjak: mi a kurva életnek választ egy rettentő jó, ráadásul angol című instrumentális számokat játszó magyar zenekar olyan MAGYAR nevet, amit soha az életbe se kiejteni, se megjegyezni rendesen nem fog egy külföldi sem... Akkora önsorsrontás, hogy nekem fáj. Még egy HEG-el is ki lennék békülve, vagy ott az ÉK, lám, milyen elegánsan oldották meg ezt a problémát. Hiába jó, hiába koncept: egy ILYEN lemez után ez duplafákk. Imádkozhatunk, hogy menjenek, mehessenek valamire külföldön is. Zárójel bezár.]
Annyira sok minden dolgozhat itt a lemez szellemi hátterében, a Perfect Circletől, God is an Astronauttól a Smashing Pumpkinson és a Dub Trión át a Pelicanig, Isis-ig mindenféle sludge gonoszságok körében, hogy többet felsorolni se érdemes. No de az a lazaság, ahogy ezeket összekenik, és kikeverik valami sajáttá, na, az jó mulatság, férfimunka. A legvilágosabb hatások azért egyértelműen a Pozvakowski, a Russian Circles, a (huhuúú, naná, hogy) Monkey 3 és a The Machine. A lényeg: akármelyik oldaláról fogod is meg a belesüppedős nehéz zenét, imádni fogod, legyen a startköved posztozkodás, zaj vagy pszichedélia.
Az utazás metaforája sokkal finomabban és több interpretációban jelenik meg a vártnál. A HEGY zenekarnév, nem albumkoncepció, a cím pedig inkább a krákenes 20.000 lábbal a tenger mélyén sztorira reflektál... A dalok gyakorlatilag jó érzékkel egymásba fűzött jammelések, de ettől még van fonaluk: számomra mindvégig egy magányos és viszontagságos utazást jelenít meg, mely több állomáson át, az űrben, a sztratoszférán át, a tundrán, a tajgán, a sarkkörön, a tenger fenekén, tehát: az ismert világ legelhagyatottabb, végtelen ridegséget árasztó ősi tájain keresztül vezet. Valószínűleg valami mindenen-átvágó űrhajón - a technológiai elem kihagyhatatlan, mind a hangszerelés, mind a megvalósítás miatt. Az 80 miles... NEM is annyira egy természetfilm alá könnyen verhető album, sokkal inkább való egy akcióthrillerből az egzisztenciális dráma felé elhajló igazi klasszikus hard sci-fi filmzenéjének. (Rendezők jelentkezését várom a profilomon. Lenne pár forgatókönyvem elfekv ötletem. A fiúknak is minden bizonnyal.)
Szemfül: szinte egyszerre debütált a lemezzel az első, ízig-vérig friss és nemzetközi színvonalú magyar képregény, a (dobpergés, nem röhög) Hegy, Varga Bálint Bánk (író) és Pintér Márk (rajz)tollából. Külön finomság, hogy a látványában Mignola-i, írásában Lemire-i meg minden egyéb kortárs nagymenői jegyeket viselő pöpec kis füzet külszíni jeleneteihez úgy passzol ez a lemez, mint duplasajt a bármihez. Tapsikolni fogok, ha bárki, de BÁRKI ezt a 2 alkotóbagázst egy tető alá hozza valamilyen kooperáció során. Csak nehogy ráunjak, azt' megcsináljam én.
A dalvilág meglepően változatos, guszta óceáni szonárimitációtól, kísérteties visszhangoktól duplázós disznócsörtékig és agypüfölő csatabetétig minden van, és minden a helyén. Az It's Alive! It's Alive! erős nyitás, már a számcím is sci-fi horrorokat, nyilván egyből a The Thinget idézi, amihez a Would You Hold Still Please, Sir? még odanyom egy bónuszfikát (a filmben a vértesztes jelenetet idézi)... Aztán ha a többi dalcímre nézünk, talán már okkal feltételezhetjük, hogy ez a kultmúvi és öröksége úgy berághatta magát a zenészek fejébe, mint egy idegen vírus. A dalok amúgy rendre követik a standard post-rock struktúrát, egy-egy kis bónusszal (erős felütés, kishegy, völgy, hegy, völgy, hegy, váltás, elszállás, váltás, hegy, csörte, klimax // ue. a hegyek és elszállások kicserélésével), viszont ravaszul elaltatják gyanakvásunkat: a tételek olyan hosszas, türelmes, jó arányérzékkel vannak nyújtva, hogy ez csak a sokadik hallgatásra tűnik fel. Vagy érdekel. Vagy nem. Engem nem.
Az It's Alive! It's Alive! minden progarcnak és groove-rajongónak tapicskolós nyáladzást hoz, 1,5 perc körül pedig ahogy vált az elektromos trüntyögésre és echozásra, az külön megér egy misét. A monotónia itt rétegesen kerül egymásra, a váltások mégsem öncélúak, valóban állomások, és annyi ideig pengetettek, hogy véletlen se tűnnek elhúzottnak, uncsinak, térkitöltőnek. Külön szimpi, hogy a dob nincs túlvariálva, inkább egy jó alaptéma nagyon lassú, de nem fokozatos, hanem statáriális váltogatása történik - Joey Jordison-fanok és mániákus pörgetők üljenek vissza. 3:30 körültől egyenesen egy Hum B-sideon találtam magam, itt már feltétlen örültem a létezésnek. 6:20 körültől a baljós "jön is már az óber kaiju" érzetű tétellel zár. És akkor ez még csak a nyitódal... Igazából sok az emlékezetes rész, de a közvetlenül ezután jövő Fading Ships nyitánya mehetne az elszállodai muzsak Valhallájába, az 80 Miles... verdesése a The Machine elé egy 20 négyzetméteres vetítő tövébe, öttusafutamok finisébe vágva, stb. A Would You Hold Still Please, Sir? kezdődallamai egyenesen az egykor szépreményű Mangod Inc.-t juttatja eszembe, de a Subscribe lendületét és az összes valaha volt shoegaze banda borulását váltogatva, mindvégig úgy, hogy csak hasonlóságot érzek, mérföldes visszhangokat, bármi copypastenek nyomát se. Pláne, mire ráindul az album talán legmegjegyezhetőbb pontja, a megduplázózott-megsarkazott, felelgetős kiállássor, na az aztán bármely japán shonen bossfightjába elmehetne könnyfakasztás-felelősnek. (Mondjuk itt igazán elfért volna +1 magasan trillázó gitár, de a 3 fő az 3 fő). A Black Glacier sztoikus nihilista gondolatokat, szebb, Mass Effect maratonozással eltelt időket és egy űrpanoráma halálkomoly végigpásztázását idézi, hogy aztán menetelni kezdjen, majd visszakézből egyre erősebben basszkodjon orcán a finisben. A záró / címadó szám pedig (ami inkább 2 szám) hozzá az eddigi stabil-leszálló-rávirgázó struktúrát, az ügyeletes-szükségszerű zsizsegős lekeverésig. Nem tűnik 17 percnek, se a 17 perc szükségesnek 1 dalra, de hiába a strukturális klisé, ez még így is öléggé a helyén van, hiányérzet sem marad, csak értetlen, elmélyedt hallgatás a lemez vége után.
Rengeteg, energikus, mélázó, kivétel nélkül magával ragadó hangulat van itt, a tucatpost-bármi bandák érzelmi bambasága, seszínűsége sehol. Nem is keverednek, mint inkább természetesen váltják egymást ezek az érzetek. Trükkös, mert gyakran ugyanazon érzetek, csak más zenei megfogalmazásban...
A blokkok nem ismétlődnek, a tételesség teljes. Az album 2 nagy hullámból áll, kb. W vagy M alakban, az utóbbi java az 5. szám maga, és mikor a 2. lebegéshez érünk a Black Glacierben, már kényelmetlenül ismerősnek tűnik, mintha még egy kört tennénk, csak magasabb (vagy mélyebb) légkörben, akkor is, ha nem. A HEGY-et legalább egyszer körbejárod spirálisan, mire tényleg a csúcsára jutsz, és biztos van, akinek egy egyenes, diadalmas felkapaszkodás szimpatikusabb.
A lemez egyik legnagyobb szépsége, hogy feltehetőleg az alkotói nem is láttak bele annyi szerkesztettséget, mint ez a kritika. Érződik a spontaneitás az egészen, de az apró elemek le vannak csiszolva, a blokkok világosan el vannak határolva - legalábbis számukra. Épp csak a befelé, csak az album egészében megmutatkozó, szerkesztettség a 80 Miles... egyik nagy, talán legfőbb hibája: egyes kezdéseknél világos és remek a számok határainak elválása (pl. a Fading Ships álomvilágba illő kezdése), másoknál pedig egyáltalán nem értem, mi alapján rendezik a tételeket, pláne szinte kettőt emide (Would You Hold Still, Please Sir?), és zsúfolnak bele egyetlen egységbe máskor akár 4-et (címadó dal).
Az ISIS (TUDOM, hogy mindig emlegetem, de hát ha egyszer kb. tökéletes) Oceanic albumán a számok szünetmentesen folynak egybe, de a dalcímek indexe segíti a hallgatót eligazodni, minden tétel sajátot kap. Az ezt követő Panopticonon a tagolás még világosabb, szinte darabos az elődhöz, de továbbra is kifinomult, alig észrevehető majd' minden más post-metal műhöz képest. Érdemes párhuzamként e kettő mellé tenni a Pozvakowski frissen megszakértett iterumját és ezt a lemezt... Az 80 Miles Out & 6 Feet Underön viszont nehéz megérteni, milyen elven kerültek azokba (és csak ennyi) értelmezési egységbe (címmel ellátott dalba) a zenei tételek, ahová ill. amennyibe. Hiába az erőset lökő kezdődallamok a számok elején, mint a Monkey 3-s tribal/space betét az utolsóban. Nem, mintha a többtételes dalokkal bármi baj lenne... Mégis, akár minden egyes tételnek saját címet és tracket biztosítani a jövőben világosabb értelmezést tenne lehetővé a hallgatónak (khm, kritikusnak, khm) is. Vagy akár csak 2-3 tétel szerves, keretezett egybeboronálása, nem többé, az is megfelelne. És innentől már nem is magáról a zeneműről, csak a tálalásról beszélünk - ami, mint látjuk, mégiscsak rámehet az összélmény rovására. Arról nem is beszélve, hogy irányvesztést okozhat a hallgató számára, pláne, ha egy ismétlésektől mentes folyamatot hallgatunk végig! Az erős témák súlytalanná válnak, feloldódnak a fenséges hangömlenyben, akárhányszor is kerüljenek ismétlésre. Nincs elég idő, vagy tér, vagy legalábbis: keret, hogy bevéssük őket. Utólag úgy is tűnhet, mintha súlytalan, vagy mesteri, de feledhető lenne a lemez, mikor egyáltalán nem az - de csak több hallgatásra tárja fel mélyebb koherenciáját, ami alatt bizony sok potenciális hallgató legmélyebb elismerését veszítheti el.
Ez az izgalmas tagolatlanság tovább nehezíti a befogadást (szükségtelenül) - sorjáznak a bivalyerős, fülbemászó daltémák (It's Alive! It's Alive! zárótétel, Fading Ships I. és III.. tétel, Black Glacier elszállása-kiteljesedése (nyígok a gyönyörtől), a 80 miles instant klasszik vezérriffje, stb.)... amik aztán elkeverednek az emlékezetben a rájuk fonódó, őket követő témák súlyától, és (al)címek híján. Rendszerező elvnek indulhatott, hogy érzésre 1,5-2,5 perc körüli egy-egy blokk MINDEN egyes számban, de épp ez, a hosszbéli avagy dinamikai váltások kivárhatósága, csak még jobban segít elkavarodni. Se igazán hosszú rész, se rövid kirobbanás nem kapott így helyet. Mondjuk ez még valszeg a zenészek közösen (pláne jammelve) kialakult arányérzékének róható fel, és orvoslásra kerülhet legközelebb, mikor felismerik saját rögzült mintáikat, és tudatosan rúgják föl őket. Ez a fokú, csak az album szintjén jelentkező világos szerkesztetlenség pedig teljesen feloldja magában a lemez igazán kimagasló pillanatait, amiket még szélsőségesebben, és még rövidebb ideig megvillantva (perceken át darálás helyett) sokkal változatosabb(nak tűnő) debütöt kaptunk volna. Épp ez a fonákja: ez egy baromi változatos lemez, de így, tagoltan, de taglalatlanul, nem érződik annyira annak. Az igazi bércek kopottasnak tűnnek, egy bizonyos (hallgatási) távolságból pedig egyre kivehetetlenebbeknek... A lemez így ugyan izgalmas, de némi kiszámíthatóság jellemző rá - hiába a hideg hangtájak, végig a gép belsejében vagyunk, becsatolva, és biztonságban.
Akár a hosszúverset író kortárs költő, akinek egyetlen tökös egysorosát se tudjuk felidézni, hiába van annyi, csak mert nem nyomott elégszer entert. Ez egy máig rendre elmismásolt, valójában roppant fontos eleme a folyamatzene-szerzésnek, a választóvonal a harmónia és az egyenetlenség között pontosan ott húzódik, ahol a HEGY gerince. Enélkül abba a röhejes paradoxonba kerülünk, hogy felismerjük a HEGY-számokat egyből, NA, EZ AZ, de nem tudjuk, merre járunk. Mintha a nevezetes HEGY mászása közben látnánk a leszúrt zászlókat mögöttünk, de fogalmunk se lenne, melyik oldalról mászunk már.
Összességében ez a tisztán poszt-/keverékzene talán legigényesebb idei alkotása, és egyértelműen a 2016-os év hazai metál ill. instrumentális lemezei közt a legütősebb debüt... Sőt, a magyar zene terén ennyire innovatív lemezt azóta nem hallottam, amióta a Guruzsmás tavaly világra nem ellette a maga első demóit. (Mondjuk a sámántrip meg a kutató űrhajó között azért szó szerint ég és föld a különbség). Annak az ősiségével, zsigeriségével ellentétében itt gondos kimunkáltság, profizmusra törekvés, zenei precizitás van jelen. Továbbra is egy gondolkodós zenét kapunk, de véletlen se túlgondoltat. Instrumentális téren csak a Rosa Parks, ami ennyire ott van tán egyedül a magyar tájon, és remek testvériséget fognak alkotni a SoNaR és Deley hasonló csapataival. (Szervezők, figyelmezzetek!)
Azzal kezdtem, hogy a hegyekkel az a nagy baj, hogy az ember nem tudja, hogy álljon hozzájuk. Akkora falatnak tűnik, mind előtte, mind alatta a hegy (meg a HEGY) leküzdése, amekkora nem is igazából. Ebben segít a biztos útjelzők elkülönítése, az állomások, tételek kiemelése... És igen, főleg ebben, a tálalás, tagolás terén van lényegi fejlődni való. Hogy a hallgató is tudja, az utazás melyik szakaszán jár érzelmileg, értelmileg, no meg talán a homogén blokkokba egy-egy fullos meg- avagy kiállást csempészni, a dalok közé sistergős átvezetőket netán itt-ott, hogy oldja a hangszőnyeg monumentalitását... (A +1 hangszer is elférne, de hiányozni szerencsére nem hiányzik, és ez komoly fegyvertény!) Bár ezek már csak találgatások. Mivel nincsenek ismétlődő tételek, a dalfolyam igazán innovatív, viszont nehezen követhető, inkább jól egybefűzött, kb. hasonló nagyságú modulokból épül fel, mintsem szerves, változékony formájú fura kis alkatrészekből... Ezt is lehetne ellensúlyozni röpke pihenős stopokkal, átkötésekkel, változó hosszú, főleg egy-másfél perces jutalomjátékokkal. Ja, a keverés tök profi, kristálytiszta lett, gyönyörű mélyközepekkel, ahogy szeretjük az ilyet. Egy kis otthoni basszuskiemelés mondjuk rontani nem fog rajta.
Kérem, ezt a műsort egy remekül komponált vetítéssel, akár egy "saját filmmel" bárhol el lehetne adni, úgyhogy nyomás a Hawkwind nyomdokába! Táncosnőt bepakol, vetítőt hevít, hajtóművet izzít, (esetleg motion comic animátort és képregényest összekötözve bevág a kétéltű hátsó ülésére,) és bukjunk is a jégfelszín alá!
A HEGY nem felvisz, hanem épp ellenkezőleg: elnyel, magába süppeszt, megkalapálgat, rád nehezül, elringat és magadra hagy. Egyedül leszel a tetején, de gazdagabban.
Tesztmászást pedig augusztus 12.-e pénteken tarthat bárki a GMK-ban a poszt-klasszik Terraformer előtt!
Képre katt az eseményért:
~
Ítélet:
Kezdd megmászni.
Talán nem az első nekiveselkedésre, de
fel fogod érni.
~
Katt a névjegyre további írásokért!
