Mielőtt elvakult Paradise Lost rajongók értetlenkednének, hogy milyen új videóról lehet itten szó, gyorsan elmondjuk, hogy a csapat nemrég megjelent Draconian Times MMXI című dvd-jét promótálandó a The Last Time című klasszikus dal dvd verziója jelent meg klip formájában.

November 7-én Draconian Times MMXI címmel jelenik meg a Paradise Lost új koncert DVD-je, melyet az 1995-ben megjelent Draconian Times emlékturnéján rögzítettek a londoni The Forumban.

A koncert mellett a DVD interjúkat tartalmaz a Draconian Times készítéséről nemcsak a Paradise Lost tagjaival, hanem menedzserükkel, Andy Farrow-val, illetve Simon Efemey-vel, a lemez producerével is. A kiadványon egy dokumentumfilm is szerepel, melyet az emlékturnén Steve Edmondson basszusgitáros készített.

 

 

A DVD-n az alábbi dalok kapnak helyet:

01. Enchantment
02. Hallowed Land
03. The Last Time
04. Forever Failure
05. Once Solemn
06. Shadowkings
07. Elusive Cure
08. Yearn For Change
09. Shades Of God
10. Hands Of Reason
11. I See Your Face
12. Jaded
13. Faith Divides Us, Death Unites Us
14. True Belief
15. One Second
16. Say Just Words
17. Rise Of Denial
18. As I Die

A Sziget Fesztivál ebben az évben a tavalyi szinte zéró rockzenei fellépőnél jóval többet produkál, hiszen az MTV Headbangers Ball Színpad igen jó nevű külföldi és haza fellépőktől lesz népes. Két részes sorozatunkban ezeket a fellépőket, mutatjuk be kicsit részletesebben.

Augusztus 13., péntek

Enter Shikari
A Roughton "Rou" Reynolds énekes-szintetizátorost, Liam "Rory" Clewlow gitárost, Chris Batten basszeros-énekest, valamint Rob Rolfe dobost tömörítő formáció elektronikus, metal és rockzenei elemekkel kevert hardcore-ban utazik. Már ha van ilyen stílusleírás. A 2006-os évben robbantak be a köztudatba és még abban az éveben megtöltötték a  London Astoriát, úgy hogy addig még egyetlen nagy lemezkiadó cég sem ajánlott nekik szerződést. A poszt-hardcore legtehetségesebb zenekarának kikiáltott együttes nem sokáig maradt kiadó nélkül, 2007-ben az amerikai Tiny Evil Records, valamint a Warner-csoporthoz tartozó, független brit lemezkiadó cég, az Ambush Reality adta ki a zenekar első lemezét Take To The Skies címmel, amely megjelenésének évében Nagy-Britanniában aranylemez lett. A Take To The Skies sikerének köszönhetően az Enter Shikarit az NME, a Kerrang! és a Rock Sound magazinok is az elkövetkező évek rock hangzását meghatározó zenekarok között emlegette. A különböző szakmai díjakkal is kitüntetett Enter Shikari tavaly a Common Dreadsszel menetelt tovább, hogy idén nyáron a Szigetre érkezve végre a magyar közönséget is beavathassa a rock jövőjének titkaiba. Az együttes 19.30-kor lép a deszkákra.

 

 

Bár nálunk nem divat a nyári fesztiválok már szerződtetett fellépőit ilyentájt közölni, azért a bandák segítségünkre vannak. A Paradise Lost hivatalos oldalán a turnédátumok között egy számunkra érdekes információt közöl, miszerint augusztus 13-án fellép a Sziget Fesztiválon. 
 
 

A Dream Theater nyár elején jelentkezett új albummal, melyet az oldalon ki is veséztünk (RockStation kritika: Túl a zeniten : Dream Theater - Black Clouds & Silver Linings). Az album Wither című dalához most videó készült, amely tulajdonképpen egy útifilm profi kivitelben.

Az angol Paradise Lost szeptember végén jött ki a Faith Divides Us, Death Unites Us címre keresztelt lemezével, melyről a címadó dal után most a lemez leglendületesebb dalára a The Rise Of Denial-re készült félig-meddig zenekari videó. A nem zenekari részeken egy pasi hullákból csinál viaszbábukat vagy miket.   

A videók megtekinthetők a cikk további részében.

A brit Paradise Lost hosszú utat tett meg az 1997-es One Second óta. Az volt az első lemezük, amely kicsit elrugaszkodott a zenekar lényegi hangzásától és bár telis-tele volt igazán jó dalokkal a Draconian Times sikerét már nem érte el, és később a zenekar a elektronikusabb hangzások felé vette az irányt bízva, a mainstream által nyújtott lehetőségekben.

Ez a közeg azonban nem fogadta be az együttest, a rajongók zöme pedig szépen lassan elfordult az bandától. A zenekar is érezhette ezt és ha nem is mindig tudatosan, de pár lemezzel (Believe In Nothing, Symbol Of Life, Paradise Lost) szépen lassan, fokozatosan  visszafelé terelte magát arra az ösvényre, melyről a kilencvenes évek közepén letért. A 2007-ben megjelent In Requiem (Rock STATION kritika: A tizenegyedik menet : Paradise Lost - In Requiem) pedig már egyértelműen azon mezsgyén készült, mely a zenekart igazi sikereinek korszakában jellemezte. 

Nyilván sokan várják már a brit Paradise Lost új albumát, mely a hónap végén jelenik meg  Faith Divides Us Death Unites Us címmel. Azok után, hogy a  Paradise Lost MySpace oldalán 3 új szám is meghallgatható volt, most a címadó dalra klip is készült, ráadásul nagyon eltalált kis film született, amely a dallal együtt még inkább döbbenetes. A klipet Nathan Theys rendezte.

 

A brit doom/gót metálbanda új albumáról – mely szeptember 28.-án érkezik a Century Media jóvoltából – szépen, lassan kerülnek fel a dalok a Paradise Lost MySpace oldalára. A korábban már bemutatott As Horizons End és a lemez címét adó Faith Divides Us Death Unites Us után most a The Rise Of Denial hallgatható meg.

Úgy hallik Greg Mackintosh nem átallott visszanyúlni a korai időkbe egy-két gitártéma erejéig, de az eredmény egyenlőre biztató.  

Hogy egy kicsit segítsük a lemezeladásokat, itt egy video, amelyben a lemez elkészültének apropóján Nick Holmes és Greg Mackintosh beszélnek a friss zenei anyagról (kemény lesz, mélyrehangolt és sötét végig), a stúdiómunkáról, hogy mekkora rabszolgahajcsár is volt Jens Bogren (Opeth, Katatonia, Amon Amarth) ha-ha! és az eddigi 20-21 évükről. A video végén néhány szerencsés újságíró kolléga prezentálja véleményét a teljes zenei anyagról.

Ja és ne feledjétek: szeptember 12. FEZEN Feszt, Székesfehérvár
 

 

Csakúgy, mint a székely viccben, mikor az asszonyt agyonüti a villám: "...így se rossz!..." Nos nyilván azok a Therapy? rajongók akik készültek a koncertre nem ezen a véleményen vannak, de a zenekar egy meg nem nevezett tagjának szemműtétje miatt a banda több koncertet – köztük a székesfehérvári FEZEN-t – is lemondta.

A szeptember 12.-ei buli azért nem marad headliner nélkül, mert az angol Paradise Lost ugrik be helyettük, akiknek ráadásul akkortájt érkezik új lemezük, tehát egyfajta lemezbemutató is kisülhet a koncertből. 

  

A napokban adtunk hírt róla, hogy a Paradise Lost MySpace oldalára felkerült egy új dal, az As_Horizons_End a készülő albumról. Még idő sem volt megemészteni az új dalt máris itt a következő, amely nem más, mint a lemez címét is adó Faith Divides Us Death Unites Us. A dalt szintén a MySpace-en lehet meghallgatni, sőt ezen túlmenően most már nyilvános a lemez borítója is, sőt a tracklista is elérhető.      
 

 

01. As Horizons End
02. I Remain
03. First Light
04. Frailty
05. Faith Divides Us - Death Unites Us
06. The Rise Of Denial
07. Living With Scars
08. Last Regret
09. Universal Dream
10. In Truth 

 

Mint már korábban hírt adtunk róla, az angol  Paradise Lost új albuma szeptember végén lát napvilágot Faith Divides Us, Death Unites Us címmel. Az albumról máris van hallgatni való a Paradise Lost MySpace oldalán. Az As Horizons End a csapat régi szép éveit idézi, a legendás Icon című lemez hangzásvilágában. Várjuk az albumot!.  
 

 

A címben szereplő zenekarok mindegyike lemezzel jelentkezik a közeljövőben:

A gothic metál zászlóshajója az angol  Paradise Lost új albuma Faith Divides Us, Death Unites Us címmel jön majd ki szeptemberben a Century Media gondozásában. Nick Holmes énekes szerint sötét és komor album várható, amely a vallás kérdéskörére fekteti a hangsúlyt.

A norvég Theatre Of Tragedy hetedik albuma Forever Is The World címmel szeptember 18.-án jelenik meg az AFM-nél. Az anyagot az oslói Room 13 stúdióban vették fel Alexander Møklebust segédletével. A végeredmény állítólag egyszerre jellemzi a bandát és egyszerre más is. Jó promóciós duma!

A Megadeth szeptemberben megjelenő új lemezének címe Endgame lesz.  A produceri munkálatokat maga Dave Mustaine és Andy Sneap (Exodus, Nevermore, Arch Enemy, Machine Head) végezte. MegaDave szerint a valaha volt legjobb album jön! :-)

A Matt Bellamy vezette Muse az utóbbi években szépen felküzdötte magát egészen a mainstream-be. A banda új lemeze szeptember 14.-én lát napvilágot és a The Resistance címre hallgat. A megjelenés után stadionturné következik. 

A Paradise Lost-nál Jeff Singer kilépésével megüresedett posztot a jövőben Adrian Erlandsson tölti be, aki egykor az At The Gates-ben, a The Haunted-ben és a Cradle Of Filth-ben is püfölte a bőröket. Az év végén megjelenő új PL lemez munkálatai már vele folytatódnak.

 

A karrieráttekintő Over The Madness dokumentumfilm után újabb dvd-vel lepte meg a rajongókat a gótikus metál stílusteremtő angol csapata.  Ráadásul mindjárt duplával. A 2007-es In Requiem lemez turnéját megörökítő dvd hiánypótló, már ami a zenekari diszkográfiát illeti.

A londoni Koko klubban felvett valamivel több, mint másfél órás felvétel azt hiszem minden rajongó igényét kielégíti, de talán több is ennél.  Nagy körítés nincs itt, pár éles kék és lila fényt árasztó lámpa, puritán megközelítés, három-négy kamerabeállítás, oszt ennyi. Őt zenész van, abból viszont a legkiválóbb fajta, a középen a mikrofonba kapaszkodó Nick Holmes-szal és a két gitáristen Greg Mackintosh és Aaron Aedy-vel az élen, akik a színpad két szélén nyomják a headbang-et. Ha Mackintosh-t amúgy az ember nem ismerné képről, csak gondolhatja, hogy a színpad bal szélén ő az, mert hosszú fekete hajától nem is látszik az arca. Aedy pedig fáradhatatlanul rázza kopasz fejét; hogy nem áll be a nyaka a koncert végéig! Steve Edmondson basszer koncert közben megtett méterei alulról súrolják a tízet – a többieké összesen se sokkal többet -, de precízen tolja csakúgy, mint az egyszálbelű Jeff Singer a dobcucc mögött, aki észrevétlenül mégis hihetetlenül húzósan üt.

A Paradise Lost-ot azonban nem azért szeretjük, mert feltúrják a színpadot, hanem azért mert egy kifejezetten egyedi sötét, mégis könnyen befogadható zenei világgal rendelkeznek. A Draconian Times után kis híján beleálltak a földbe a zenei kísérletezéseknek következtében, de koncerten az ebből az időszakból játszott számok is ülnek. Aki látatlanban (hallatlanban) azt hiszi, hogy ebből az időszakból kevés szám van itt azt meglepésként érheti, hogy ez biza nem így van (Erased, Grey, Mouth, Red Shift, One Second), de mint mondtam koncerten jó a dolog, még a Host albumos So Much Is Lost is kiváló.

Az első lemez kivételével mindegyikről játszanak; a sampleres, billentyűs, női énekes részeket cd-ről tolják alájuk, ami némileg furcsa hatást eredményez, de kétségtelenül költségtakarékos. 

A koncerten azért az is megkapja a magáét aki a kilencvenes évek elejére és közepére esküszik. A koncert közepén szinte egymás után eljátszott Pity The Sadness, Forever Failure, Once Solemn, As I Die, Embers Fire, Eternal, True Belief maga a gothic mennyország. Van meglepetés is: a track listán nem szereplő utolsónak játszott Isolate. 
 
A második korong rejti az extrákat: koncert utáni interjúk rajongókkal és a zenekar tagjaival, egy Lost In Europe című közel 30 perces turnéfilm, valamint az In Requiemről a The Enemy és a Praise Lamented Shade videoklipje; ráadásnak pedig a nemrégiben kiadott Over The Madness című dokumentumfilm előzetese található meg itt.

Kétség ne legyen felőle: a Paradise Lost ugyanúgy a rocktörténelem része, mint a Metallica, az Iron Maiden, a Scorpions, a Judas Priest vagy még hosszan sorolhatnám, csak nekik jóval kisebb szelet jutott a tortából. Azt pedig, hogy ez az állítás igaz ez a DVD tökéletesen prezentálja.

10/10
 

Ízelítő a lemezről: The Enemy, Paradis Lost - live!

 

 

Olvassátok el a júniusi Zöld Pardon-béli koncert beszámolóját is: Hakni a kertben és angol hidegvér : Paradise Lost, Zöld Pardon - beszámoló

 

Feketébe öltözött góth-rajongók serege lepte el tegnap este a budapesti Zöld Pardon környékét, ahol a Paradise Lost tette tiszteletét egy, a belépő árához (200 HUF) mért intenzitással, kedvvel és beleéléssel előadott koncert keretében. A rövidített setlistáról gondosan hallgattak a szervezők; így valószínüleg nem csak én lepődtem meg, amikor egy órányi játékidő plusz három ráadás után Greg Mackintosh és bandája elköszönt tőlünk. Szóval ez egy amolyan kétszáz forintos koncert volt... bár ha így nézzük, kétszáz forintot simán megért.

Nagyon is találó ez a "tiszteletét tette" kifejezés, hiszen végeredményben mind a csapat, mind a rajongók megkapták a nekik járó tiszteletet. A ZP gyakorlatilag tömve volt, tehát ezen a téren nem vallottak szégyent sem a szervezők, sem a zenekar és mi, a rajongók sem; a Paradise Lost neve még mindig vonzó sokak számára, bármennyire is próbálták romba dönteni saját karrierjüket az elmúlt évek kísérletezős lemezeivel. A közönség maximálisan együttműködő volt: a kezek egyként lendültek a magasba, amikor Nick kérte, hiszen szeretjük őket és szerettünk volna egy jó koncertet látni. Ők pedig megtiszteltek bennünket azzal, hogy ideutaztak, megmutatták magukat, lenyomtak pár kötelezőt és ezzel a dolog udvariasan le volt tudva. Hát azért minden esetre kösz, hogy eljöttetek, jó volt látni titeket.

Tény, hogy zenéjük néhány megadallamos, zúzós slágertől eltekintve nem kimondottan koncertbarát. A Paradise Lost zenei világát átélni és átérezni leginkább egy elsötétített szobában lehet, ahol zenehallgatás közben, nagy magányunkban sajnálkozhatunk elcseszett emberi sorsunk felett. A fél 9-es nyári alkonyat (értsd: tök világos) és a rosszul belőtt dobhangzás sem segítette a mély átélést. Amikorra pedig végre rendesen besötétedett és a hangzás is kezdett beállni rendesen, fogták magukat és elköszöntek.

A rövidített programba az új lemez ütősebb nótái és a régi lemezek dallamosabb tételei kerültek be. Gondosan kerülték a One Second-Host-Believe albumok cikisebb részeit, bár a közönség nem kis részét alkották azok a tizenévesek, akik főleg ezekre a lemezekre buknak. Jól dörrent meg a The Enemy az As I Die és a Pity The Sadness és kellemes volt a ráadás hármasa is (Never For The Damned, Erased, Say Just Words). A dalok stúdióverzióiban hallható billentyűk és samplerek itt természetesen playbackről szóltak, ami kicsit művivé tette a produkciót, hiszen ha azt akarták, hogy hasonlítson az eredeti dalra, szigorúan alkalmazkodniuk kellett a samplerekhez, legalább is egy-egy dal kezdetekor, szerencsére később általában elengedték magukat, de például a női ének playbackről elég kiábrándító volt.

A tagok közül legrokonszenvesebb ezen az estén számomra Aaron Aedy gitáros volt, aki légies - néhol már-már komikusnak ható - mozgással követte le a dalokat, miközben kegyetlenül tekerte a heves bólogatásra ösztönző riffeket. Minden egyes dal után széles vigyorral a fején, hálás fejbiccentésekkel köszönte meg a hozzá közelebb lévő rajongóknak a bíztatást. Steve Edmondson basszer volt még, aki próbált közvetlenebb lenni a rajongókhoz, igaz most Nick Holmes-t sem érheti kritika, hiszen szokatlanul közlékeny volt önmagához képest, de a távolságtartás még így is megmaradt. A balkazes dalszerző-dallamgyáros Greg Mackintosh arcát szinte végig takarta a lobonca, de a sörösdobozát nagy élvezettel húzta meg néha-néha. Jeff Singer dobos pedig végig szépen, pontosan játszott és egyáltalán nem az ő hibája, hogy a cucca a buli elején rettenetesen csattogósan szólt, minden zönge nélkül, aminek köszönhetően gyakorlatilag "szétkalapálta" a dalokat. A lábgépet viszont nagyon tudja nyomni, ez már a lemezen is feltűnt. A ráadás előtti szünetben megejtett beállás jobban sikerült, utána már harmonikusabban szólt az egész, csak kicsit késő volt már hozzá, mert akkor meg már nem akartak tovább játszani.

Végszóként álljon itt a setlista és bízzunk benne, hogy legközelebbi budapesti látogatásukkor egy teljes értékű, egész estés programmal térnek majd vissza. Mert azért mégiscsak az az igazi...

The Enemy
Ash And Debris
No Celebration
As I Die
Pity The Saddness
Enchantment
Requiem
Unreachable
Gothic
Embers Fire
One Second

-----------

Never For The Dammed
Erased
Say Just Words

*************

Nemsokára jövünk egy beszámolóval a nemrég megjelent Anathomy Of Melancholy című DVD-ről!

(Képeket a whitepony.hu oldalon nézhettek: Paradise Lost, Zöld Pardon 2008.06.25. képek) 

 

 

 

 

Miután a banda történetét bemutató Over The Madness DVD tavaly év végén megjelent, most újabb anyaggal jelentkezik a csapat. 2007. április 12-én teltházas bulit adott a Paradise Lost a camdeni (London) Koko klubban és ennek a bulinak a felvétele köszön majd vissza a "The Anatomy Of Melancholy" DVD-n, melyen régi és új nóták egyaránt megszólalnak, mégpedig:

01. Intro
02. The Enemy
03. Grey
04. Erased
05. Red Shift
06. So Much is Lost
07. Sweetness
08. Praise Lamented Shade
09. Pity The Sadness
10. Forever Failure
11. Once Solemn
12. As I Die
13. Embers Fire
14. Mouth
15. No Celebration
16. Eternal
17. True Belief
18. One Second
19. The Last Time
20. Gothic
21. Say Just Words

Az anyag május végén jelenik meg, limitált kiadásban pedig 2DVD+2CD, illetve 2LP formátumban is megvásárolható lesz.. A bónusz cuccok között interjúk, rajongói beszólások, roadmovie és többek közt a "The Enemy" promo videója kapott helyett.

Ha hasonlattal kellene kezdenem, akkor a Paradise Lost olyan, mint egy profi ökölvívó aki a negyedik-ötödik menetig szépen építi fel a mérkőzést, aztán hirtelen beleszalad egy bal csapottba. Majdnem kiütés a vége, de aztán a következő menetekben kezd szépen magára találni. Valahogy ők is így lehettek, hiszen az 1993-as és az 1995-ös Icon, Draconian Times szép sikerekhez segítette a stílusalapító dark/doom csapatot. A 97-es One Second már kísérletezőbb volt, de mindmáig meg vannak a maga értékei. Aztán újabb ökölvívós hasonlattal: filmszakadás. A következő Host a rajongóknak is sok(k) volt. Szinte minden eltűnt belőlük, ami korábban ők voltak.

Hogy ez kiadói ötlet volt-e (ekkor már nagykiadónál, az EMI-nál voltak) vagy tudatos döntés, tudja az ég, de a mainstream megrágta majd kiköpte őket. A visszakapaszkodást a Believe In Nothing, Symbol Of Life és Paradise Lost hármassal kezdték meg és az In Requiemmel folytatják.

Talán ez a lemez lesz az, amivel az elveszett rajongókat vissza lehet édesgetni. Leginkább az Icon-Draconian Times vonalhoz tudnám hasonlítani Nick Holmes énekes is azt a stílust veszi vissza inkább, bár néhány, pár lemezzel korábban használt hangzáselem is visszaköszön.  Középtempós, lassú dalok váltakoznak itt néhol begyorsuló betétekkel. 

A Never For The Damned-el nyit az album. A szitárszerű hangok mögül előtűnő billenttyűs felvezetésből erős, sötét és komor doomos riffek bontakoznak ki. Holmes is a régi dühös énjét veszi elő. A kettes Ash & Debris is komor, középkori hangulatot áraszt. Greg Mecintosh gitáros kiváló témákat penget megint és ez több nótára is igaz. A már klipről is ismert The Enemy megint a régi szép időket idézi, nagyot dob rajta a fülbemászó dallam és Jeff Singer dobos is jól tekeri a kétlábgépet. A Praise Lamented Shade visszakanyarodás a One Second hangsásvilágához. A Requiem címéhez abszolúte méltóan kezd, aztán egy szaggatott megadoom riff veszi át a főszerepet, hogy  dallamosabb véget érjen a nóta egy óriás Mackintosh szólóval a legvégén.

Az Unreachable az előző lemezek vonala, nagyon kellemes darkrock, aztán a sötét, gyászindulószerű Prelude To Descent rángatja vissza a komorságba a hallgatót. A Fallen Childrent a pattogós riff és a jól eltalált refrén viszi el, de ha már nótát kell kiemelni az mindenképpen a következő Beneath Black Skies. Az emlékezetes – egy kicsit Type O-s - verzével megáldott dal már tényleg a régi Paradise Lostot idézi. A Sedative God akár az Iconon is rajta lehetett volna, Mackintosh és Aedy szorgalmasan betonoz a verze alatt, de a refrén inkább az utóbbi lemezekről szabadult. A záró Your Own Reality kicsit megijeszt Depeche Mode-os (a la Host) kezdésével, aztán szomorúszép, a világ fájdalmát megéneklő dark nótává bontakozik ki.

Bár nem készítettek második Draconian Times-t, kétségtelen, hogy újabb nagyon színvonalas alkotást tettek le az asztalra. Egy közel húsz éve dolgozó bandánál pedig - amely az In Requiemmel már a tizenegyedik albumát adja ki - nyílván akadnak gyengébb pillanatok. Bocsássunk meg érte, mert nagy kár lenne ha nem volnának.

8.5/10