Van az a klasszikus kérdés, hogy ha x számú lemezt vihetnék magammal mondjuk Grönlandra, az igen szűkös és ingerszegény pingvin megfigyelő lesre, ahova pár évre leszerződtem, nos azt kijelenthetem, hogy az első két Pro - Pain lemezt ziher, hogy bedobozolnám. Ahogy akkor a kilencvenes évek elején több más metállal is operáló hardcore banda, úgy ők is annyira újszerűen robbantak az első két anyagukkal az arcba, hogy szinte billogként égették nevüket az enyémmel együtt a sok-sok tudatba. Ami viszont ezután esetemben hasonlóképpen éles fordulat lehet, mint amilyen az Üvegtigris Sanyijának mesélt királylányos mesében is bekövetkezett, a többi lemezüket szinte alig ismerem. A Contents Under Pressure című harmadik lemezük óta ugyanis csak egyszer hallgattam meg minden lemezt úgy nagyjából. A most megjelenő Voice Of Rebellion hosszú idő óta az első olyan korongjuk, amit háromszor egymás után is lepörgettem. És nem csak azért, mert dolgom van vele.