Van az a klasszikus kérdés, hogy ha x számú lemezt vihetnék magammal mondjuk Grönlandra, az igen szűkös és ingerszegény pingvin megfigyelő lesre, ahova pár évre leszerződtem, nos azt kijelenthetem, hogy az első két Pro - Pain lemezt ziher, hogy bedobozolnám. Ahogy akkor a kilencvenes évek elején több más metállal is operáló hardcore banda, úgy ők is annyira újszerűen robbantak az első két anyagukkal az arcba, hogy szinte billogként égették nevüket az enyémmel együtt a sok-sok tudatba. Ami viszont ezután esetemben hasonlóképpen éles fordulat lehet, mint amilyen az Üvegtigris Sanyijának mesélt királylányos mesében is bekövetkezett, a többi lemezüket szinte alig ismerem. A Contents Under Pressure című harmadik lemezük óta ugyanis csak egyszer hallgattam meg minden lemezt úgy nagyjából. A most megjelenő Voice Of Rebellion hosszú idő óta az első olyan korongjuk, amit háromszor egymás után is lepörgettem. És nem csak azért, mert dolgom van vele.

Én egyébként a legtöbb banda első két lemezével simán el is karistolnék életem végig amúgy, szóval az, hogy ennyi év és egészen pontosan tizenegy lemez elment mellettem, amit ezek a legendás arcok csináltak, abszolút nem az ő színvonaluknak szól. Ahogy most visszapörgetve az idő kerekét belehallgattam a korábbi anyagokba, hogy az új lemeznél legyen viszonyítási alapom, azt kell mondjam tartották az irányt, hitelesek maradtak, és határozottan van saját receptjük, hogy hogyan elegyítik a groove alapú metált, a kőbunkó hardcore témákkal. Viszont az előző két lemezhez képest most, sokkal jobb dalokat tudtak szerintem írni. Vagy én vagyok az aki mostanában kanyarodott vissza ismét a thrash felé, és akinek el kellett, hogy teljen ez a sok év, hogy újra meg tudjanak lepni és befogadóbb legyen? Nem tudom.

Bevallom a címadó dalt türelmetlenül tovább léptettem, mert valahogy darabosnak és száraznak éreztem, de aztán a következő számnál történt valami érdekes. Először is azt hittem ugrott a lejátszom a Bodycount új lemezére, mert náluk van az, hogy mindig akkor jönnek a kékek a durva szirénával, mikor épp vesznek fel egy számot, de nem, ez Pro - Pain. Méghozzá a javából. Feszes, mint százhúsz felett a terepszínű oldalzsebes. És tapos, mint egy Martens bakancsos huszonhat tagos. A Righteous Annihilation és a Souls On Fire környékén pedig már úgy láttam magam előtt Meskil mestert üvölteni, mint akin sisak van, szivarcsonkkal a szája sarkában - lásd SOD lemezborító - az Apokalipszis most díszletei előtt és épp szimatolja a győzelem szagát. A két gitár pedig mindeközben jól egészíti ki egymást. Valahogy eltaláltak egy hangzást, a mindent hangoljunk mélyre, és a huszonöt éve ugyanúgy szólunk között félúton, és ez pont passzol azokhoz a korai időkből való thrash témákhoz, amikkel a saját stílusukhoz szabva döngölnek. Ezért és a pöpec basszus futamok miatt az album két legjobbja talán a Blade Of The Cursed és a Cognitive Dissonance. Viszont az olyan egy síkon mozgó töltelék nóták helyére, mint mondjuk az Enraged, jó lett volna bepattintani valami olyan játékosabb, dallamosabb szerzeményt, valami Death On The Dance Floor szerűt. Mert az ok, hogy nem lesz többet Fool Taste Of Freedom, de az a kísérletező pálya azért nagyon hiányzik innen a lemez végéről.

Ettől függetlenül nem is vitás, hogy keményen megsoroz-e az új lemez, talán csak az marad kérdés, hogy pacekba, vagy pocakba kapod a csomagot. Ma már, amikor szinte minden el van játszva, és minden harci ösvényt taposott már bakancs, egy olyan lemez, ahol megáll hat olyan nóta, amit a zenekar régi nagy klasszikusai között azért majd nem hagy levegőt venni a koncerteken, az pengének számít. Ha pedig már a koncert szóba jött, nem is értem ők miért nem játszanak fél évente Budapesten, mikor két tag is büszkélkedhet magyar barátnővel, legalábbis a Don Gatto srácok pletykái szerint. Hát akkor ezek a formák egy ilyen kis országban, már félig meddig családtagok nem?