Amikor Jürgent (Engler) a dolgos, munkában eltöltött évtizedek után a kollégák köszönteni, búcsúztatni gyűlnek össze, hogy egy kis bólé és piskóta mellett meghallgassák az öreget, hogy miként is volt ez ez elmúlt négy és fél évtized, a csavargyár apraja-nagyja összejön, mert tudják, hogy az öreg szeret sztorizni - és szereti, ha szeretik. De nem csak üres szavak ezek, hiszen tartalom, rutin és alázat is van a mondatok mögött.
Az O2 egy gigantikus szórakoztató-központ a londoni Greenwich-félszigeten. A hazai léptékekben nehezen felfogható méretű épületkomplexum – egy plazává hízlalt Akváriumot próbáljon meg esetleg elképzelni, aki még nem járt ott – arénát, mozit, kiállítási területet, éttermeket, bárokat, és belső sétálóutcákat is magában foglal. Ennek legnagyobb (hozzávetőlegesen húszezer fős) termét pakolta tele együtt Alice Cooper és a Judas Priest – és ennek egy kisebb zugában került sor erre a csajos estére egy nappal korábban. /Fotó: Jason Miller/
Folytatódjék a mátrai élménytúra krónikája! Szombaton a Kacsatónián indítottam, ahol a Diabolus In Musica teremtett bensőséges hangulatot, jóllehet nem teljes (értsd: egy akusztikus gitáros) felállással, trióban. A dalokat a formáció kétharmada ülve adta elő, ahogy a nagyérdemű is a fűben letelepedve hallgatta Vörös Andrásékat. Az ilyen méretű helyszíneket a produkció láthatóan kinőtte, ám a légkör így is eszményinek bizonyult.
Évek óta azon voltam, hogy végigzajongok egy hosszú hétvégét a festői Mátrában, és idén végre megvalósult a terv. A Fekete Zaj zenei felhozatalának előnyeit minden alkalommal kifejtjük, ahogy azt is, érdemes a különböző koncerthelyszínek között ingázni. Mert ha nem is ismeri az ember a fellépők egy részét, jó eséllyel fedezhet fel új kedvenceket magának.
Budapesten adott koncertet augusztus 5-én a svéd gitárzseni, Yngwie Malmsten, aki 40 éves jubileumi európai turnéja keretében a MOMKult színpadán lépett fel. A programban a korai sikerek, így a Rising Force, Trilogy és Odyssey mellett a közelmúlt legjobb lemezei, így a Spellbound, a World on Fire és a Parabellum dalai is előkerültek. Az idei turné részben ezt az úttörő albumot ünnepli, de Yngwie a Parabellumig bezárólag több mint harminc szólóalbum számaiból válogatott, felölelve a négy évtizedet. A gitárzsei előtt a Spirit War ésaz Andry lépett fel. További képek ITT, ITT és ITT. /Fotók: Réti Zsolt/
Első alkalommal került megrendezésre a Monolit Festival, ami egy baromi jó kezdeményezés lett szerintem, hiszen egy rakat egymástól eltérő, a metal minden válfajából érkező, de brutális és brutálisan jó zenekart sűrítettek össze a Dürer Kertbe, ráadásul úgy, hogy a mindenféle színfolt ellenére is koherens egységet alkotott a fellépősereg. Ebből a rövid bevezetőből már sejthetitek, hogy ez egy pozitív hangulatú írás lesz egy príma estéről, meg is van a miértje, de ne rohanjunk ennyire előre!
Majdnem 10 évet kellett várni egy újabb Obituary klubkoncertre, a közönség szemmel láthatóan ki volt éhezve a floridai death metal legendákra. Az időzítés pedig nem is lehetne jobb: idén ünnepli 35. évfordulóját a Cause of Death, annak rendje és módja szerint pedig (majdnem) megidézték a teljes albumot.
Amikor bejelentették, hogy a székesfehérvári fesztiválra érkezik a Mastodon abban a pillanatban egyértelmű volt a számomra, hogy ez egy teljesen kihagyhatatlan esemény lesz. Az csak a hab volt a tortán, hogy Kerry King is ezen a napon játszott a fesztiválon. Nincs mit tenni, irány Székesfehérvár, irány a FEZEN!
A portugál black metálos Gaerea szinte hazajár Budapestre, így már tavaly borítékoltam, hogy tuti lesz majd 2025-ös magyar koncertjük is. Szerencsére ez be is jött, a Live Nation szervezésében immár headlinerként tették fullossá a Dürer Kert kistermét, nem is akárhogy!
Azért lássuk be, ha a 90-es évek két ekkora neve, mint a Machine Head és a Fear Factory egy azon este játszik Budapesten, akkor arra simán mondhatjuk, hogy egy kihagyhatatlan koncert! Pláne úgy, hogy Dino Cazares és a haverjai eljátsszák a teljes Demanufacture albumot az elejétől a végéig! Nem is volt kérdés, hogy július 24-én a Barba Negrában töltöm az estémet.
Útban a koncertre azon töröm a fejem mikor láttam utoljára a Queens of Stone Age-t és bár elsőre a Budapest Park molinó előtt feszítő Josh Homme fals emléke dereng, végül beugrik, hogy az mégis inkább egy Volt Fesztivál logó lehetett és így már meg is van a matek: ennek bizony már 12 éve!
„Csak aztán jöjjön az az album és a következő jelenésre ne kelljen tizenöt évet várni...” – zártam a szinte napra pontosan két évvel ezelőtti Guns N’ Roses koncert beszámolóját. Na, hát a lemez még nem érkezett meg, viszont Axl Rose és zenekara igen, szóval megint volt egy jó érv arra, hogy összegyűljön a tömeg a Puskásban. Hogy végül is megint ilyen szép számmal gyűlt össze nép, az egy jel arra, hogy a nosztalgiára mindig van igény, viszont azt is alá kell írni, hogy nem egy kertvárosi hakni volt ez, amit lerendeztek nekünk.
Dunaújváros idén sem maradt metal nélkül: a Rockmaraton hozta a megszokott terepmintás hangulatot, pár jól bejáratott headlinert, egy-két érdekesebb meglepetést, és természetesen a hazai színtér biztos pontjait. Néhány nap, amikor el lehetett felejteni a naptárat, és az órát csak azért néztük, nehogy lekéssünk a kiválasztott bandáról. Nem volt világmegváltás, de akadt bőven pár pillanat, amire jó lesz visszanézni – vagy legalább sztorizni róla egy sör mellett. Szerkesztőségünknek biztosan egy különleges emlék lesz, hiszen parányi csapatunkból többen is különböző minőségben vettünk részt a rendezvényen. Anita és Viktor a Zajszinttel vendégeskedtek a napindító beszélgetéseken, de Tomi sem maradt ki a mókából, az utolsó nap ő is beszállt Szénégető Ricsi és a kerekasztal lovagjai közé. A fotósaink is jöttek-láttak-kattintottak, hogy minél több momentumot megörökítsenek az utókornak a 2025-ös Rockmaratonról.
Ha Billy Idol és Budapest Park, akkor eső! Legalábbis az előző, 2022-es koncert és a jelenlegi buli előszele ezt vetítette elő. Hogy aztán a kellemetlen időjárásból egy kellemes este kavarodott, az már csakis a művészeken múlott, meg persze a hálás közönségen, akik nagykanállal és kétpofára falták azokat a bizonyos számokat.
Sokak bakancslistáján feltűnnek mindenféle egzotikus úticélok, mint például Thaiföld, Maldív- vagy a Seychelle-szigetek. Nos, az enyémen első helyen már hosszú évek óta Reykjavik szerepel. Ennek számos oka van, amiről akár egy külön cikket is írhatnék, ám ezek közül az egyik, és meglepő módon egyben a fő motivációs vonalat indító tényező nem más mint jelen cikk alanya, a Sólstafir. Történt ugyanis egy évtizede, hogy jóbarátom küldött egy egyébként tőle megszokott “na ezt hallgasd meg” kezdetű üzenetet, aztán amikor a Lágnætti című tétel videójára kattintottam, pillanatok alatt berántott egy világ, amit mindig is meg akartam ismerni. Érdekes, hogy azóta a szintén izlandi Skálmöld koncertjeihez több alkalommal is volt szerencsém, ám a Sólstafir ez idáig kimaradt, így volt mit bepótolni, de amit kaptam, mégis kissé váratlanul ért.
Nem véletlen, hogy a Reaction fanzine és a To Defy Collective kiemelten fontos eseményként kezelte ezt a bulit. Ha az egykori Defeater és Verse tagok jelenlegi zenekara és a nyár egyetlen budapesti koncertjét adó Satelles lép fel együtt, akkor a színtéren illik tudni, hogy csak igazolt hiányzás elfogadható…
Nem is olyan régen került a radaromra a kanadai Home Front, csomagban a Schedule 1-nal és a High Vis-zel, de egyértelműen a Home Front lett mára az a zenekar, amelyik telibe találta a kedvelt műfajaim tökéletes elegyét, természetesen egy adott kereten belül. Az Oi/post-punk/new wave stílusok elegyítése persze nem egyedi eset, de számomra ez így a tökéletes. Ha egyetlen zenekart kellett megneveznem, amit minden áron látni szeretnék, az minden kétséget kizáróan a Home Front volt. /A fotó nem a helyszínen készült és a Home Front FB oldaláról származik/
Az év rocktörténeti eseménye, hogy július 5-én elballagott a metálsuli legelső évfolyama, és Ozzy még egyszer utoljára énekelt a rajongóinak. A bő tízórás fesztivált a jelképes összegért megváltott online közvetítésen követtem, családi körben. Nekünk tetszett, de már a Rockstation szerkesztősége is megosztott ebben a kérdésben, nem is beszélve a nagyközönségről.
Hosszú idő után újra elérhető távolságban lépett fel a Turnstile, ráadásul saját turnés, nem fesztivál helyszínen. Így nem kellett nézegetni a fapados repjegyeket, mint 2022-ben, amikor Berlinig utaztunk páran. Az igazi hype akkor indult be náluk, a Glow on albummal, azóta rengeteg minden történt a bandával (Grammy díj jelölések, Blink-182 stadion turnék és számtalan megörökített fantasztikus hangulatú klub vagy szabadtéri koncert). A lendület még bennük van, a most kiadott új Never Enough album pedig követi azt a megkezdett kreatív irányt. Én azok közé tartozom akinek bejön a ‘régi’ és ‘új’ Turnstile is, így nem volt kérdés, hogy irány Bécs pár régi iskolás HC baráttal, így az oda-vissza út jó hangulata is garantált volt.
Egy év sem telt el a legutóbbi budapesti Exodus koncert óta, a Bay Area egyik legklasszikusabb brigádja máris visszatért, méghozzá a kisebbik Barba Negra sátorba. Lelki szemeimmel már vízionáltam is micsoda pitekben gazdag crowdsurfölős thrashorgia lesz ez, hiszen tavaly elképesztően meggyőző teljesítményt nyújtottak. Az Exodus pedig most sem okozott csalódást: megújult lineup, de ugyanaz az energia.