Na, végre-valahára Budapestre is eljutott az Avenged Sevenfold! Furcsán hangzik, de a negyedszázados zenekar eddig mindösszesen egyszer járt magyar földön, akkor is kicsit viccelődve épp hogy, azaz a Volt Fesztiválon, úgyhogy ideje volt már egy jó kis rendrakásnak. A helyszín a Budapest Park lett, a buli pár nappal az esemény előtt teltházassá avatta magát, bajnak helye elméletben nem volt. (Fotók: Réti Zsolt)

Durva, hogy a megszakítással vagy szünettel - kinek, hogy tetszik- de azért csak 40 éve alakult a Carcass, de Magyarországon viszont csak ötször jártak. Jó, van olyan banda, aki pedig egyszer se, pedig milyen jó lenne.... Abba is durva belegondolni, hogy önálló koncertjük csak egyszer volt, annak is 35 éve. Szóval éppen itt volt az ideje egy budapesti koncertnek főzenekarként, amiért szerintem elég sokáig hálásak lehetünk az Emptiness Bookingnak.

A Motionless In White harmadszorra hozta el sötét, indusztriálba hajló metalcore világát Budapestre. Legutóbb 2018-ban jártak nálunk, ezúttal egy nagyobb szabású produkcióval tértek vissza, bőven bepótolva az elmúlt évek kihagyását. A 2022-es Scoring The End Of The World gyakorlatilag megkoronázta mindazt, amit a Reincarnate és a Disguise lemezekkel évek alatt felépített a banda: egy sajátos, sötét esztétikára épülő, mégis mainstream-kompatibilis metalcore-univerzumot, aminek most már teljes joggal bérelt helye van a nagyszínpadokon. 

Már itt, a legelején szögezzük le, hogy a főzenekar végképp nem vág a profilomba – az előzenekar szerepét betöltő angol énekes-dalszerzőt pedig ténylegesen is előítéletek nélkül szemlélhettem, hiszen emberünkről előzőleg a nevén kívül semmit sem tudtam. Mivel adódott a lehetőség a két estés rendezvény első napjának megtekintésére, a főszereplőknek megadtam az esélyt, hogy élőben győzzenek meg arról, hogy a lemezeikkel is érdemes behatóbb ismeretséget kötnöm.

A kilencvenes évek közepén az akkor még misztikus elszigeteltségbe burkolt, azóta már nemzeti kulturális termékké avanzsált norvég black metal képviselői szilárd meggyőződéssel égettek fel templomokat, és követtek el egyéb, vérre menő csintalanságokat. Mindeközben a ködös Albionban egy, a denevérszárnyait bontogató ifjú társaság egészen más irányból közelített a műfajhoz. Akkor még a fene se gondolta volna, hogy a brit heavy metalon és a Hammer Film Productions Ltd. filmjein nevelkedett Dani Filth és zenekara bő három évtizeddel később is tényezőt jelent majd a nemzetközi zenei palettán.

A Nova Rock Fesztivál, attól függetlenül, hogy Ausztriában van, az egyik leghíresebb rockfesztivál. Kölyökkorunkban csak álmodtunk róka, hogy kijussunk és egy nap alatt megnézünk annyi koncertet amennyit csak bírunk. Nos, 2025-ben valóra vált a gyerekkori álom. Irány Nickelsdorf és az ő híres mezői!

Kat Von D neve hallatán nem mindenkinek a zene jut elsőként eszébe. Sokan még a tetoválóművészt, vagy egy sminkmárka megalapítóját látják benne, de nemrégiben egy új művészi oldalát tárta fel a világnak. A művésznő már egy ideje a zenébe fekteti kreatív energiáit és mára már több kollaboráció és két nagylemez is fut a neve alatt. Most pedig elérkezett az idő, hogy élőben is bemutassa zenei ambícióinak gyümölcsét. A tavaly megjelent második albumát, a My Side Of The Mountain-t népszerűsítő koncertsorozatára magával hozta többek között Rafael Reyest, vagy ha úgy tetszik Leafar Seyert azaz a Prayers frontemberét is (aki a művésznő férje). Leafar Seyer egykor bandatagként élte a dél-kaliforniai utcák világát, majd miután hátat fordított a bűnözésnek, az önkifejezés és a gyógyulás útjára lépett – ebből született meg saját cholo-goth stílusa és a Prayers.

Carlos Santana egy olyan legenda, aki szinte mindig is ott volt a gitárzenében és persze nem a keményebb vonalon alkot, de úgy vélem, azért egyetemes elismertséget vívott ki magának az öreg, lévén a zenéjének hangulata – szerintem legalábbis – páratlan. Egy iszonyat feelinges gitárzseni, aki úgy tud, ha kell, millió hangot szórni, hogy közben lazán táncra perdülsz és ezt mind meg is kaptuk tőle az MVM Dome-ban.

Amikor 2003-ban először látogatott el hozzánk a progresszív rock angol kiválósága, még tartott a hazai prog színtér aranykora. Azóta is felbukkan Magyarországon kisebb-nagyobb rendszerességgel a Clive Nolan billentyűs (Pendragon, Shadowland) és az eredeti Marillion dobos, Mick Pointer által alapított zenekar. Mi több, fennállásuk eddigi kerek évfordulóit kivétel nélkül megünnepelték nálunk, és örvendetes, hogy ezúttal sem szakadt meg a sorozat. 

Amikor az általam nagyon kedvelt Toxic Weekend Fesztivál bedobta a törölközőt, akkor már sejtettem, hogy a szervezők (jelen esetben már csak szervező) nem fogja abbahagyni és újra tető alá fog hozni valamit. Ez így is lett, lottószámokért keressetek nyugodtan! Oké, nem tudtam róla én se, nekem is meglepetés volt, amikor szembejött a Punk Legends Fest. Ha már Punk Legends Fest, akkor egy zenekarban már biztos voltam….. Persze, hogy a The Exploited az, aki ismét itt lesz Magyarországon.

Nálunk kezdte az új turnéját az Iron Maiden, ráadásul dupla teltházas koncerttel? Mi ez, ha nem szép belépő? A bulira új szettel, érdekességekkel, új dobossal készült számunkra a Harris-művek, de a sok új és rengeteg kérdőjel mellett tényleg volt energia a szórakoztatásra is? Meghiszem azt!

A hívek továbbra sem mutatták a fáradás jeleit; úgy vettem észre, létszámuk sem csappant meg – ráadásul a nagyszabású rockzenei esemény utolsó napjára is maradtak csemegék!

Tavaly is méregerős csomagban hozta a Decapitated a death metal úthengert, a mostani felállás viszont még egy lapáttal rá tudott tenni: már önmagában a Cryptopsy 12 év utáni visszatérése is okot adott a jelenlétre, hát még a thrash metalos Warbringer, akik gyakoribb vendégek, de minden egyes alkalommal elképesztő energiákat szabadítanak el.

Ha egy este alatt akarsz végigmenni a technikás deathcore, a súlyos groove-ok és a futurisztikus metal és deathcore teljes spektrumán, akkor a Born Of Osiris aktuális bulija tökéletes választás. Május 18-án négy zenekar lépett színpadra, hogy kiverje a csipát a szemünkből ezen az álmos, nem túl meleg májusi vasárnapon – és egészen pontosan ez is történt. Tipikusan az az este, amikor már a Dürer Kert kapujában tudod, hogy az első ütemtől az utolsóig kifacsarják a tested-lelked, és még örülsz is neki. Négy banda, négy külön világ – a cél pedig közös: egetrengető hörgés és zúzás. 

A névsorból kiindulva kétségtelenül a nagyszabású melódia-orgia második napja ígérkezett a legnívósabbnak. A hozzá fűzött reményeinket végső soron beváltotta, de azért maradt hiányérzetünk is – és bár konkrétumokba nem mennénk bele jó előre, a döfést bizony oda kaptuk, ahol a legjobban fájt.

Május 8-án egy igazán intim és különleges estének lehettek tanúi azok, akik ellátogattak Anneke van Giersbergen koncertjére, amelyet a Fekete Zaj szervezésében rendeztek meg a Hajón. Az egykori The Gathering-énekesnő ismét bebizonyította, hogy egy szál gitárral is képes elvarázsolni a közönségét.

Május 2-án délután végre elindult számomra is az idei Budapest Park szezon, rögtön egy különleges alkalommal: a Tankcsapda gitáros búcsúkoncertjén fotózhattam, ahol Sidlovics Gábor „Sidi” utoljára lépett színpadra a zenekar tagjaként. A közönség telt házzal és emelkedett hangulattal búcsúzott el tőle. 

Nyolc éve jártam legutóbb az olasz dallamrock-élharcos lemezcég saját fesztiválján, amely nem sokkal azután leállt. Amennyire váratlanul ért a tavalyi bejelentés a folytatásról, annyira felvillanyozott az összeállítás. Mi több, a hetedik kiadásra visszatért a háromnapos terjedelem – ha már újrakezdés, akkor meg kell adni a módját. A döntés helyesnek bizonyult, mert a világ csaknem minden tájáról összesereglett tábor közel teltházat produkált.

Nem először járt Budapesten a belga Amenra, de minden alkalommal ugyanazzal a lélekbe maró erővel idézi meg saját sötét univerzumát. Nem voltak illúzióim a hangulatot illetően – tudtam, hogy a friss tavaszi vibe helyett ezúttal is a sötétség lesz az úr. A Church of Ra művészi kollektíva központi zenekara ismét súlyos, szertartásszerű előadással szippantotta magába a közönséget, amikor a rideg fények, a zene és a füst szinte kézzelfoghatóvá válik.

Az ünnepeknek jelentősége van, és valahogy megint úgy jött ki a lépés, hogy egy általam ünnepként értékelt esemény pirosbetűs napon érkezik el hozzánk. Legutóbb a munka ünnepén volt szerencsém látni a Swallow the Sunt, most egy egészen más természetű napon, Húsvét vasárnapján, ami idén egybeesett a tavasz első napjának ősi ünnepével.