Azért lássuk be, ha a 90-es évek két ekkora neve, mint a Machine Head és a Fear Factory egy azon este játszik Budapesten, akkor arra simán mondhatjuk, hogy egy kihagyhatatlan koncert! Pláne úgy, hogy Dino Cazares és a haverjai eljátsszák a teljes Demanufacture albumot az elejétől a végéig! Nem is volt kérdés, hogy július 24-én a Barba Negrában töltöm az estémet.

Útban a koncertre azon töröm a fejem mikor láttam utoljára a Queens of Stone Age-t és bár elsőre a Budapest Park molinó előtt feszítő Josh Homme fals emléke dereng, végül beugrik, hogy az mégis inkább egy Volt Fesztivál logó lehetett és így már meg is van a matek: ennek bizony már 12 éve!

„Csak aztán jöjjön az az album és a következő jelenésre ne kelljen tizenöt évet várni...” – zártam a szinte napra pontosan két évvel ezelőtti Guns N’ Roses koncert beszámolóját. Na, hát a lemez még nem érkezett meg, viszont Axl Rose és zenekara igen, szóval megint volt egy jó érv arra, hogy összegyűljön a tömeg a Puskásban. Hogy végül is megint ilyen szép számmal gyűlt össze nép, az egy jel arra, hogy a nosztalgiára mindig van igény, viszont azt is alá kell írni, hogy nem egy kertvárosi hakni volt ez, amit lerendeztek nekünk.

Dunaújváros idén sem maradt metal nélkül: a Rockmaraton hozta a megszokott terepmintás hangulatot, pár jól bejáratott headlinert, egy-két érdekesebb meglepetést, és természetesen a hazai színtér biztos pontjait. Néhány nap, amikor el lehetett felejteni a naptárat, és az órát csak azért néztük, nehogy lekéssünk a kiválasztott bandáról. Nem volt világmegváltás, de akadt bőven pár pillanat, amire jó lesz visszanézni – vagy legalább sztorizni róla egy sör mellett. Szerkesztőségünknek biztosan egy különleges emlék lesz, hiszen parányi csapatunkból többen is különböző minőségben vettünk részt a rendezvényen. Anita és Viktor a Zajszinttel vendégeskedtek a napindító beszélgetéseken, de Tomi sem maradt ki a mókából, az utolsó nap ő is beszállt Szénégető Ricsi és a kerekasztal lovagjai közé. A fotósaink is jöttek-láttak-kattintottak, hogy minél több momentumot megörökítsenek az utókornak a 2025-ös Rockmaratonról.

Ha Billy Idol és Budapest Park, akkor eső! Legalábbis az előző, 2022-es koncert és a jelenlegi buli előszele ezt vetítette elő. Hogy aztán a kellemetlen időjárásból egy kellemes este kavarodott, az már csakis a művészeken múlott, meg persze a hálás közönségen, akik nagykanállal és kétpofára falták azokat a bizonyos számokat.

Sokak bakancslistáján feltűnnek mindenféle egzotikus úticélok, mint például Thaiföld, Maldív- vagy a Seychelle-szigetek. Nos, az enyémen első helyen már hosszú évek óta Reykjavik szerepel. Ennek számos oka van, amiről akár egy külön cikket is írhatnék, ám ezek közül az egyik, és meglepő módon egyben a fő motivációs vonalat indító tényező nem más mint jelen cikk alanya, a Sólstafir. Történt ugyanis egy évtizede, hogy jóbarátom küldött egy egyébként tőle megszokott “na ezt hallgasd meg” kezdetű üzenetet, aztán amikor a Lágnætti című tétel videójára kattintottam, pillanatok alatt berántott egy világ, amit mindig is meg akartam ismerni. Érdekes, hogy azóta a szintén izlandi Skálmöld koncertjeihez több alkalommal is volt szerencsém, ám a Sólstafir ez idáig kimaradt, így volt mit bepótolni, de amit kaptam, mégis kissé váratlanul ért.

Nem véletlen, hogy a Reaction fanzine és a To Defy Collective kiemelten fontos eseményként kezelte ezt a bulit. Ha az egykori Defeater és Verse tagok jelenlegi zenekara és a nyár egyetlen budapesti koncertjét adó Satelles lép fel együtt, akkor a színtéren illik tudni, hogy csak igazolt hiányzás elfogadható…

Nem is olyan régen került a radaromra a kanadai Home Front, csomagban a Schedule 1-nal és a High Vis-zel, de egyértelműen a Home Front lett mára az a zenekar, amelyik telibe találta a kedvelt műfajaim tökéletes elegyét, természetesen egy adott kereten belül. Az Oi/post-punk/new wave stílusok elegyítése persze nem egyedi eset, de számomra ez így a tökéletes. Ha egyetlen zenekart kellett megneveznem, amit minden áron látni szeretnék, az minden kétséget kizáróan a Home Front volt. /A fotó nem a helyszínen készült és a Home Front FB oldaláról származik/

Az év rocktörténeti eseménye, hogy július 5-én elballagott a metálsuli legelső évfolyama, és Ozzy még egyszer utoljára énekelt a rajongóinak. A bő tízórás fesztivált a jelképes összegért megváltott online közvetítésen követtem, családi körben. Nekünk tetszett, de már a Rockstation szerkesztősége is megosztott ebben a kérdésben, nem is beszélve a nagyközönségről.

Hosszú idő után újra elérhető távolságban lépett fel a Turnstile, ráadásul saját turnés, nem fesztivál helyszínen. Így nem kellett nézegetni a fapados repjegyeket, mint 2022-ben, amikor Berlinig utaztunk páran. Az igazi hype akkor indult be náluk, a Glow on albummal, azóta rengeteg minden történt a bandával (Grammy díj jelölések, Blink-182 stadion turnék és számtalan megörökített fantasztikus hangulatú klub vagy szabadtéri koncert). A lendület még bennük van, a most kiadott új Never Enough album pedig követi azt a megkezdett kreatív irányt. Én azok közé tartozom akinek bejön a ‘régi’ és ‘új’ Turnstile is, így nem volt kérdés, hogy irány Bécs pár régi iskolás HC baráttal, így az oda-vissza út jó hangulata is garantált volt.

Egy év sem telt el a legutóbbi budapesti Exodus koncert óta, a Bay Area egyik legklasszikusabb brigádja máris visszatért, méghozzá a kisebbik Barba Negra sátorba. Lelki szemeimmel már vízionáltam is micsoda pitekben gazdag crowdsurfölős thrashorgia lesz ez, hiszen tavaly elképesztően meggyőző teljesítményt nyújtottak. Az Exodus pedig most sem okozott csalódást: megújult lineup, de ugyanaz az energia.

Na, végre-valahára Budapestre is eljutott az Avenged Sevenfold! Furcsán hangzik, de a negyedszázados zenekar eddig mindösszesen egyszer járt magyar földön, akkor is kicsit viccelődve épp hogy, azaz a Volt Fesztiválon, úgyhogy ideje volt már egy jó kis rendrakásnak. A helyszín a Budapest Park lett, a buli pár nappal az esemény előtt teltházassá avatta magát, bajnak helye elméletben nem volt. (Fotók: Réti Zsolt)

Durva, hogy a megszakítással vagy szünettel - kinek, hogy tetszik- de azért csak 40 éve alakult a Carcass, de Magyarországon viszont csak ötször jártak. Jó, van olyan banda, aki pedig egyszer se, pedig milyen jó lenne.... Abba is durva belegondolni, hogy önálló koncertjük csak egyszer volt, annak is 35 éve. Szóval éppen itt volt az ideje egy budapesti koncertnek főzenekarként, amiért szerintem elég sokáig hálásak lehetünk az Emptiness Bookingnak.

A Motionless In White harmadszorra hozta el sötét, indusztriálba hajló metalcore világát Budapestre. Legutóbb 2018-ban jártak nálunk, ezúttal egy nagyobb szabású produkcióval tértek vissza, bőven bepótolva az elmúlt évek kihagyását. A 2022-es Scoring The End Of The World gyakorlatilag megkoronázta mindazt, amit a Reincarnate és a Disguise lemezekkel évek alatt felépített a banda: egy sajátos, sötét esztétikára épülő, mégis mainstream-kompatibilis metalcore-univerzumot, aminek most már teljes joggal bérelt helye van a nagyszínpadokon. 

Már itt, a legelején szögezzük le, hogy a főzenekar végképp nem vág a profilomba – az előzenekar szerepét betöltő angol énekes-dalszerzőt pedig ténylegesen is előítéletek nélkül szemlélhettem, hiszen emberünkről előzőleg a nevén kívül semmit sem tudtam. Mivel adódott a lehetőség a két estés rendezvény első napjának megtekintésére, a főszereplőknek megadtam az esélyt, hogy élőben győzzenek meg arról, hogy a lemezeikkel is érdemes behatóbb ismeretséget kötnöm.

A kilencvenes évek közepén az akkor még misztikus elszigeteltségbe burkolt, azóta már nemzeti kulturális termékké avanzsált norvég black metal képviselői szilárd meggyőződéssel égettek fel templomokat, és követtek el egyéb, vérre menő csintalanságokat. Mindeközben a ködös Albionban egy, a denevérszárnyait bontogató ifjú társaság egészen más irányból közelített a műfajhoz. Akkor még a fene se gondolta volna, hogy a brit heavy metalon és a Hammer Film Productions Ltd. filmjein nevelkedett Dani Filth és zenekara bő három évtizeddel később is tényezőt jelent majd a nemzetközi zenei palettán.

A Nova Rock Fesztivál, attól függetlenül, hogy Ausztriában van, az egyik leghíresebb rockfesztivál. Kölyökkorunkban csak álmodtunk róka, hogy kijussunk és egy nap alatt megnézünk annyi koncertet amennyit csak bírunk. Nos, 2025-ben valóra vált a gyerekkori álom. Irány Nickelsdorf és az ő híres mezői!

Kat Von D neve hallatán nem mindenkinek a zene jut elsőként eszébe. Sokan még a tetoválóművészt, vagy egy sminkmárka megalapítóját látják benne, de nemrégiben egy új művészi oldalát tárta fel a világnak. A művésznő már egy ideje a zenébe fekteti kreatív energiáit és mára már több kollaboráció és két nagylemez is fut a neve alatt. Most pedig elérkezett az idő, hogy élőben is bemutassa zenei ambícióinak gyümölcsét. A tavaly megjelent második albumát, a My Side Of The Mountain-t népszerűsítő koncertsorozatára magával hozta többek között Rafael Reyest, vagy ha úgy tetszik Leafar Seyert azaz a Prayers frontemberét is (aki a művésznő férje). Leafar Seyer egykor bandatagként élte a dél-kaliforniai utcák világát, majd miután hátat fordított a bűnözésnek, az önkifejezés és a gyógyulás útjára lépett – ebből született meg saját cholo-goth stílusa és a Prayers.

Carlos Santana egy olyan legenda, aki szinte mindig is ott volt a gitárzenében és persze nem a keményebb vonalon alkot, de úgy vélem, azért egyetemes elismertséget vívott ki magának az öreg, lévén a zenéjének hangulata – szerintem legalábbis – páratlan. Egy iszonyat feelinges gitárzseni, aki úgy tud, ha kell, millió hangot szórni, hogy közben lazán táncra perdülsz és ezt mind meg is kaptuk tőle az MVM Dome-ban.

Amikor 2003-ban először látogatott el hozzánk a progresszív rock angol kiválósága, még tartott a hazai prog színtér aranykora. Azóta is felbukkan Magyarországon kisebb-nagyobb rendszerességgel a Clive Nolan billentyűs (Pendragon, Shadowland) és az eredeti Marillion dobos, Mick Pointer által alapított zenekar. Mi több, fennállásuk eddigi kerek évfordulóit kivétel nélkül megünnepelték nálunk, és örvendetes, hogy ezúttal sem szakadt meg a sorozat.