Amikor az általam nagyon kedvelt Toxic Weekend Fesztivál bedobta a törölközőt, akkor már sejtettem, hogy a szervezők (jelen esetben már csak szervező) nem fogja abbahagyni és újra tető alá fog hozni valamit. Ez így is lett, lottószámokért keressetek nyugodtan! Oké, nem tudtam róla én se, nekem is meglepetés volt, amikor szembejött a Punk Legends Fest. Ha már Punk Legends Fest, akkor egy zenekarban már biztos voltam….. Persze, hogy a The Exploited az, aki ismét itt lesz Magyarországon.

Nálunk kezdte az új turnéját az Iron Maiden, ráadásul dupla teltházas koncerttel? Mi ez, ha nem szép belépő? A bulira új szettel, érdekességekkel, új dobossal készült számunkra a Harris-művek, de a sok új és rengeteg kérdőjel mellett tényleg volt energia a szórakoztatásra is? Meghiszem azt!

A hívek továbbra sem mutatták a fáradás jeleit; úgy vettem észre, létszámuk sem csappant meg – ráadásul a nagyszabású rockzenei esemény utolsó napjára is maradtak csemegék!

Tavaly is méregerős csomagban hozta a Decapitated a death metal úthengert, a mostani felállás viszont még egy lapáttal rá tudott tenni: már önmagában a Cryptopsy 12 év utáni visszatérése is okot adott a jelenlétre, hát még a thrash metalos Warbringer, akik gyakoribb vendégek, de minden egyes alkalommal elképesztő energiákat szabadítanak el.

Ha egy este alatt akarsz végigmenni a technikás deathcore, a súlyos groove-ok és a futurisztikus metal és deathcore teljes spektrumán, akkor a Born Of Osiris aktuális bulija tökéletes választás. Május 18-án négy zenekar lépett színpadra, hogy kiverje a csipát a szemünkből ezen az álmos, nem túl meleg májusi vasárnapon – és egészen pontosan ez is történt. Tipikusan az az este, amikor már a Dürer Kert kapujában tudod, hogy az első ütemtől az utolsóig kifacsarják a tested-lelked, és még örülsz is neki. Négy banda, négy külön világ – a cél pedig közös: egetrengető hörgés és zúzás. 

A névsorból kiindulva kétségtelenül a nagyszabású melódia-orgia második napja ígérkezett a legnívósabbnak. A hozzá fűzött reményeinket végső soron beváltotta, de azért maradt hiányérzetünk is – és bár konkrétumokba nem mennénk bele jó előre, a döfést bizony oda kaptuk, ahol a legjobban fájt.

Május 8-án egy igazán intim és különleges estének lehettek tanúi azok, akik ellátogattak Anneke van Giersbergen koncertjére, amelyet a Fekete Zaj szervezésében rendeztek meg a Hajón. Az egykori The Gathering-énekesnő ismét bebizonyította, hogy egy szál gitárral is képes elvarázsolni a közönségét.

Május 2-án délután végre elindult számomra is az idei Budapest Park szezon, rögtön egy különleges alkalommal: a Tankcsapda gitáros búcsúkoncertjén fotózhattam, ahol Sidlovics Gábor „Sidi” utoljára lépett színpadra a zenekar tagjaként. A közönség telt házzal és emelkedett hangulattal búcsúzott el tőle. 

Nyolc éve jártam legutóbb az olasz dallamrock-élharcos lemezcég saját fesztiválján, amely nem sokkal azután leállt. Amennyire váratlanul ért a tavalyi bejelentés a folytatásról, annyira felvillanyozott az összeállítás. Mi több, a hetedik kiadásra visszatért a háromnapos terjedelem – ha már újrakezdés, akkor meg kell adni a módját. A döntés helyesnek bizonyult, mert a világ csaknem minden tájáról összesereglett tábor közel teltházat produkált.

Nem először járt Budapesten a belga Amenra, de minden alkalommal ugyanazzal a lélekbe maró erővel idézi meg saját sötét univerzumát. Nem voltak illúzióim a hangulatot illetően – tudtam, hogy a friss tavaszi vibe helyett ezúttal is a sötétség lesz az úr. A Church of Ra művészi kollektíva központi zenekara ismét súlyos, szertartásszerű előadással szippantotta magába a közönséget, amikor a rideg fények, a zene és a füst szinte kézzelfoghatóvá válik.

Az ünnepeknek jelentősége van, és valahogy megint úgy jött ki a lépés, hogy egy általam ünnepként értékelt esemény pirosbetűs napon érkezik el hozzánk. Legutóbb a munka ünnepén volt szerencsém látni a Swallow the Sunt, most egy egészen más természetű napon, Húsvét vasárnapján, ami idén egybeesett a tavasz első napjának ősi ünnepével.

Közel hat hét telt el a Reaction fanzine és a To Defy Collective havi rendszerességgel tartott hardcore bulisorozatának márciusi eseménye óta, és aligha indulhatott volna jobban a húsvéti hosszú hétvége azoknak, akik ennyi idő alatt kiéheztek a döngölős riffekre. Az ezekről elnevezett belvárosi pincehelyiségben minden bizonnyal maradéktalanul meg is kapta valamennyi jelenlévő, amiért eljött.

Kora tavaszi szombat délután indultunk Budapestre, a Lazarvs zenekar magyarországi turnézáró bulijára. Már nem ez az első alkalom, hogy április elején a hétvége a Lazarvsról szól. Többször fotóztam már őket, és most is ez volt a fő cél.

Negyedszázados fennállását ünnepli a Depresszió és hol máshol tartotta volna meg a turné „nagykoncertjét”, mint a Barba Negrában, azaz mondhatni hazai pályán? Az életmű-áttekintő eseményen a bemelegítést, vagy inkább speciális vendég szerepét az idén szintén kerek évfordulót, a létezésének harmincadik évén ünneplő Rómeó Vérzik vállalta be, azaz… Ideje volt előkapni az emlékeket és azokat régi szép időket!

Sajnálatos, de elkerülhetetlen, hogy a minden képzeletet felülmúló jelenlegi koncertáradatban egy-egy buli, adott esetben nemzetközi esemény, némileg elvész. Pontosan ez történt a csepeli helyszín kisebbik termében tartott csajos estével. Odaát a nu metal nosztalgiajárat zakatolt, és egyeseknél talán a hónap végére már apadó házi büdzsé is az itt tárgyalt esemény ellen szólt. Mindenesetre jóval kevesebben gyűltünk egybe, mint amire a csomag alapján számítani lehetett. Ezzel azonban véget is vetnék a lamentálásnak, mert aki eljött, annak frenetikus élményben lehetett része, és láthatóan maguk a fellépők is jól érezték magukat. Márpedig ez a legfontosabb.

Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy Budapesten indította legújabb lemezének turnéját a Harakiri for the Sky, akik ugyan gyakori vendégek nálunk, de nekem belőlük korábban csak egy rövid előzenekari szett jutott. Így nagy várakozással indultam el a Barba Negra felé, hogy az osztrákok a lehető legjobb értelemben lehozzanak az életről melankolikus post-blackjükkel.

A napsütötte Kalifornia és a punk and rock feeling jó ideje jegyben járnak és hát ki bánja ezt, ha ennek köszönhetően olyan bandák bukkanak elő időről időre, mint a Descendents vagy éppen a Circle Jerks. Abból pedig végképp nem lehet baj, ha ebből a nyugati-parti hangulatból a budapesti közönségnek is jut egy dózissal. A Dürer Kert három olyan amerikai bandát látott vendégül ezen a csodás tavaszi estén, akik kisebb-nagyobb szünetekkel ugyan, de több évtizede koptatják a színpadot, és a közönségből sokan tényleg ezeket a bandákat hallgatva nőttek fel és váltak felnőtté. Ezért sem meglepő, hogy volt valami nosztalgikus hangulat is a levegőben. Ugyan a tarajok és a nem rendeltetésszerűen használt biztosítótűk már csak nyomokban voltak jelen, de ez nem volt akadálya annak, hogy lubickoljunk a lázadás energiájában egész este.

Ha a Rivers of Nihil névről nem is mond számodra semmit, a Where Owls Know My Name borítóját biztosan láttad már, 2018 egyik legnagyobb underground szenzációja volt és megannyi listán dobogós helyezett. Én is ezzel a lemezzel ismertem meg a csapatot, és egyből beszippantott a szaxofonnal mixelt progos technikás death metaljuk. Ennek ellenére eddig mindig úgy alakult, hogy kihagyni kényszerültem a pesti bulijaikat, de így negyedjére végre megtört a jég. Ettől bivalyabb összeállítást pedig nem is kívánhattam volna, a Paul Masvidal vezette Cynic-et legalább akkora lelkesedéssel vártam, mint a főhősöket.

A Reaction fanzine és a To Defy Collective megint megcsinálta! Stílus szempontjából ismét tanári módon rakták össze a fellépőgárdát. Persze ahogy észrevettem, az ő koncertjeiken rendre megjelenik egy végtelenül lelkes és odaadó tábor, akár régi vágású, zsigeri hardcore / punk csapatok, akár modernebb, fémes beütésű alakulatok játszanak. A lényeg ennek a sokszínű zenei színtérnek és gondolkodásmódjában egységes közösségnek a támogatása. Megcsinálta ezen túlmenően a szinte lehetetlent is, hiszen a Szerbiából jövet elakadt cseh bandát sikerült Kecskeméten összeszedni és másik járgánnyal a fővárosba szállítani, hogy röviddel zárás előtt befussanak, és legalább egy négyszámos blokkot elnyomhassanak. Szóval Bencének és szervezőtársainak ezért a buliért is kijár az elismerés – minden szempontból.

Épp egy éve járt nálunk a new york-i death metal legenda, a Suffocation, akiknek küldetése a hallójárataink ismételt elpusztítása volt. Ebben tettestársuk volt 4 bemelegítő banda is, jó szokásukhoz híven pedig most sem a metal lágyabb vonalából választottak.