Szerény véleményem szerint a 2013-as év egyik legjobb (és a hardcore-műfajok közt A legjobb) debütáló albumát prezentálta Life Gone Wrong címen a pofátlanul fiatal somerseti legényrakás, a Landscapes. (Oké, 2012-sként van listázva, de reálisan csak tavalyra ért a terjesztők javához.) Az alig huszonéves srácok már többször keresztül-kasul bejárták Európát, a nemzetközi szakma már most a hardcore műfaj egyik potenciális nagy újítóit látja bennük, és már számos kultikus névvel osztoztak a színpadon - január 29.-én a Dürer Kertben egy örökké emlékezetes buli keretében földijeikkel, a Goodtime Boysal, és a 2 titánnal: a hardcore-novellista Defeaterrel és a poszt-rock király Caspiannel. Hangadójukat, Shaun Miltont csatakosan, egyenesen a színpadról lejövet rántottuk be egy szobába, ahol aztán megdöbbentő őszinteséggel (és jobbára igenis mosolyogva) mesélt örömről, bánatról, szerelemről, elhivatottságról: egy szóval, az életéről, és persze a Landscapesről.

Pécs lerúgott falú, törmelékes pincéiben egy nagyon szűk kis közösség évek óta megtesz mindent azért, hogy a környéken (és a mélyundergroundban) nomádkodó külföldi bandák mikrofont és pár maréknyi lelkes embert kapjanak, és egy-egy órát a világra üvölteni intelmeiket, fájdalmaikat, vallomásaikat. Szerencsém volt jópár ilyen bulin ott lenni – és eme kis kör egyik magva a Black Hourglass legénysége is. Akik most, ezzel az anyaggal kezdtek el valami olyasmit, amivel minden vendégüket überelték, és ami alig elképzelhető ma, Magyarországon: közel világszínvonalú screamót csinálni, a saját hangjukon, és a saját (magyar!) nyelvükön. 2013 utolsó nagy meglepetése lett ez az átütő erejű album. Véssétek be a nevet, mert ők négyen olyasmit hozhatnak a hazai undergroundba, ami már nagyon, nagyon régen volt, és amire az már igazán megérett. Fordulópontot.