Szerény véleményem szerint a 2013-as év egyik legjobb (és a hardcore-műfajok közt A legjobb) debütáló albumát prezentálta Life Gone Wrong címen a pofátlanul fiatal somerseti legényrakás, a Landscapes. (Oké, 2012-sként van listázva, de reálisan csak tavalyra ért a terjesztők javához.) Az alig huszonéves srácok már többször keresztül-kasul bejárták Európát, a nemzetközi szakma már most a hardcore műfaj egyik potenciális nagy újítóit látja bennük, és már számos kultikus névvel osztoztak a színpadon - január 29.-én a Dürer Kertben egy örökké emlékezetes buli keretében földijeikkel, a Goodtime Boysal, és a 2 titánnal: a hardcore-novellista Defeaterrel és a poszt-rock király Caspiannel. Hangadójukat, Shaun Miltont csatakosan, egyenesen a színpadról lejövet rántottuk be egy szobába, ahol aztán megdöbbentő őszinteséggel (és jobbára igenis mosolyogva) mesélt örömről, bánatról, szerelemről, elhivatottságról: egy szóval, az életéről, és persze a Landscapesről.

Rámenősek voltunk. Talán kicsit túlzottan is. A nálam is alacsonyabb, buggyos fekete ruhákban és felismerhetetlenné izzadt pólóban érkező kölyökképű srác csuromvizesen, mégis láthatólag boldogan készült ledőlni a backstage fordulója után, mikor is szembesítettük az interjúigénnyel. Mégis, amikor megszólalt, egy sokat látott férfi hangját és szavait hallottuk. Teketória nélkül zárkóztunk be majd' 1 órára egy addigra már lassan átmeneti irodává avanzsáló szobába, felkapott egy pulcsit, begyömöszölte busa fürtjeit egy sapi alá, és egy utánozhatatlan "So, cheers mates!"-el elindultunk. Nagy volt az út.

RS: Örülünk, hogy épp sikerült beesnetek koncertkezdésre a karavánnal, és hogy még frissiben kijövet a dühöngőből is lelkesen fogadod a kérdéseket.

SM: Semmiség, cimbora, mi is örülünk a figyelmeteknek!

Meg is háláltuk azt a merchpult felélésével.

RS: Valami nagy forgalmi paráról hallottam idefelé jövet, kialvatlanságról, feszültségről annak előtte... Balszerencsés a turné?

SM: Voltak bajok, az már igaz. Ma hajnalban, ahogy útra keltünk volna Lengyelországból egy erőltetett menetben, Poznanban lerobbant a turnébuszunk. Menthetetlen szinten. De ez csak úgy 1 órára vette el e kedvünket. Fel is kerekedtünk valami útszéli dinerbe, bevittük a viszkit, és hajnal 4-ig elittuk az időt. Eleinte méltatlankodtak a helyiek, hogy ilyet, meg ilyen külsővel ezt nem lehet... aztán csatlakoztak, a végén már énekeltünk is, mire megjött a váltás-verda. Ilyen fazonok vagyunk. Szóval ja, volt egy komoly, majd’ 7-8 órás kiesésünk, amíg a turnémenedzser elő nem rángatott, ki tudja honnan, egy menetkész másikat – de ezt felhasználtuk arra, hogy meglátogassuk Auschwitzet. Úgy éreztem, egyszerűen muszáj körülnéznünk ott. Csak döbbenten álltunk és meredtünk a helyre. Fojtogató. A világ legszomorúbb helye mind a mai napig, nagy hatással volt ránk. Ettől eltekintve a lehető legprímábban megy, hiszen a barátainkkal játszunk, és még látni is tudtam a kedvesemet Stuttgartban.

RS: Na várj csak... A barátnőd német?

SM: Bizony... És nem para, egészen átszoktam az ingázásra már.

RS: Jól értem, hogy Somersetből jársz át Németországba?

SM: Teljesen jól. Érte megéri. Eleinte próbálkoztam valami helyi, időhöz nem kötött alkalmi munkával is, de lehetetlen volt tartani, főleg, hogy a banda ügyeit is én intézem, és az bizony teljes embert igényel... nem mintha panaszkodnék. Önerőből tanulok németül, és lenyűgöz az a... tiszta, klasszikus légkör, ami abban a gyönyörű városban mindent átleng. 

 ..."De nem úgy, mint álmaidban."

RS: Ez eléggé nem mindennapi... Hogy találtatok egymásra?

SM: Első turnénkat nyomtuk Németországban, Stuttgartban, egy kicsi színpadon, talán valami fesztiválon,  este, és mégis... az emberek megőrültek ránk, hatalmas élmény volt. Mondjuk volt pár durva élményünk is arrafelé, pl. amikor valami lerúgott romházban toltunk bulit... meglehet, illegálisan. Későn játszottunk, nagyon hideg lett, fáradt is voltam, az emberek meg inkább balhézni jöttek el, mint bulizni, ezért befákkoltam és kidőltem a kocsiban. Aztán arra eszmélten, hogy 4-6an verik szét körülöttem az autót. Máig nem tudjuk, mi lelte őket. Sejtheted, mennyire beparáztam, épp, hogy ki tudtam kúszni, aztán el is húztuk a csíkot onnan... De aznap más volt. Mondhatni „fent volt a kék hold”. Alig láttunk valamit, de őt elsőre kiszúrtam a tömegből, tisztára elgyengültem, hogy egy ilyen lány engem néz, minket néz, és lelkes... A srácok ezt észrevették, biztattak, szóljak le neki a színpadról, de nem mertem – koncert után mégis elintézték, hogy valahogy összekeveredjünk. Megismerkedtünk... hazarepültem a turné végeztével, levelezni kezdtünk, beszéltünk neten... aztán egyszer csak se szó, se beszéd, beállított hozzám egy szép hétvégén, és onnantól hivatalosan is vállaltuk egymást. Semmi tökörészés nincs a kapcsolatunkban. Nálunk úgy mondják, „no bollocks”. Én meg azt hiszem, szerelmes vagyok.

A képen: az ideális első randi.

RS: Jaj, ne csináld már, tisztára meghatódok mindjárt... Ő is inspirál, vagy felbukkan a dalaitokban?

SM: (nevet) Inspirál, teljesen! Miatta kezdtem el németül tanulni. Szerintem miatta is haladok olyan jól. Miatta látogatok ki folyton Németországba... Lassan többet vagyok ott, mint Angliában, persze, még mindig a Landscapesszel töltöm a legtöbb időt, mégiscsak ez az életem. Néha nehéz, de tudom, mi a legfőbb: ők, és Ő. Nézd, a sulit fiatalon otthagytam, és eddig már nagyon sok mindent csináltam az életben. Utcai sportokat, fényképeszetet (professzionálisan is – persze fizetni senki nem volt hajlandó), alkalmi munkák tömkelegét, bármit, ami koncertekhez és zenéhez kapcsolódik (úgy éreztem, mindegy, csak legyen körülöttem zene): pólókat nyomtam-terveztem, apróbb designmelók, kézi manufaktúrák minden munkakörét betöltöttem már 2 országban. Az ember mindig tud mit csinálni. Egy részük máig visszatér, pl. a merchezés. Mindezek alatt éheztem, magányos voltam, éltem hónapokig, évekig kilátástalanságban, nem tudva, hogyan és miből lesz a holnap, és úgy általánosságban soha nem tudtam, hol a helyem, de ekkor tanultam meg azt is, hogy priorizálnom kell. Ekkor értem meg a zenéhez is, amit ma csinálunk. Igazából ez egy áldás, csak eléggé átoknak festett, amíg megéltem, és kellett hozzá némi pia is, hogy menjen. És hogy a dalainkban Ő majd felbukkan-e? Hát... őszintén remélem nem, ő az életem napos oldala. Majd meghallhatjátok a második lemezt, és kiderül.

RS: Mégsem tűnik az életed kisiklottnak, az albumcímmel ellentétben. Professzionálisabban szólva: miért pont ezt a nem túl keresőbarát nevet választottátok? Csak nincs valami konkrét táj, amiből kiindulva Landscapes („Tájak”) lettetek?

SM: A Tájak tulajdonképpen a Föld tájai. A bolygó teljessége. Somerset nedves, alig-napos, szürke, mégis szépséges földjei. A föld, amit a nagymamámra raktak, amit emlegetek a Coming of Ageben. És azok az „érzelmi” tájegységek is, amik idővel bennünk épülnek fel... Hú, ez de homárul hangzott. (nevet)

RS: Áh, csak egy picikét. Élőben kárpótoltok. És a zenei választásaitok?... Úgy értem, a hardcore-rajongók köreiben törtetek fel, de már az első, ünnepelt tavalyi nagylemezen, a Life Gone Wrongon majdnem teljesen levetkőztétek az „anyaműfajotokat”. Hogy fogadja a szakma és a rajongók azt, hogy egyre kevésbé vagytok mind zeneileg, mind külsőségekben hardcore-zenekar?

SM: A hardcore közege... egy elszigetelt társaság. Annyi mindennek fordítanak benne hátat az emberek, hogy végül egymásnak is elkezdenek. Igen, tessék, még a HC-sceneben is. Hát basszák csak meg. Iszok, drogoztam, nem vagyok straight edge, és akkor mi a hűha van, ennyitől már rosszabb volnék?! (nevet) Az igazi rajongók mások. Nem egy scene alapján határozzák meg magukat, van saját, összetett egyéniségük. Egyszerűen emberek, vágod? Tényleg úgy érzem, hogy a rajongóink a barátaink, már egy bizonyos mértékig. Nem is szép szó ez, hogy „rajongó” – elkülönítő, rangsoroló, pedig együtt alkotjuk meg a koncertélményt.

Ld. itt.

RS: Egyáltalán még hardcore-bandaként gondoltak magatokra? Mit jelent nektek a hardcore?

SM: Azt hiszem, nem vagyunk hardcore-zenekar. Tartunk egy érzelemdús, kimért, borult-sötét rockzene irányába, ami sok zenei megoldást (főleg a dühödt lendületet és az üvöltő vokált) a hardcore-ból vesz. Ez a Landscapes, illetve ez lesz, remélhetőleg. Amúgy a jó zene, a jó közösség nem műfajok mentén születik. A hitelességért meg kell szenvedni. Nekem is megvannak... a napjaim. Ettől lesz hitelessé a zene.

RS: És kifuttok-e valaha is a dalaitokat belengő nehéz, miazmás bánatból? Úgy értem, nagyon borongósak a szerzeményeitek, mégis, a színpadon nincs búsulás, nincs lassulás, és most is, ahogy beszélgetünk, nem olyan csávónak tűnsz, akit elemésztene a depresszió...

SM: (nevet) Akkor nagyon jól csinálhatom! Nos... pedig igazából ez a helyzet.

RS: Csak nem mondod, hogy depressziós vagy...

SM: Hát, de.

"én is azon gondolkoztam, hogy elhagylak" (Shaun profiljáról)

RS: ...Te most szívatsz.

SM: Nem-nem, cimbi... Igazolás, kórlap, hangulatjavító bogyók:ez megy évek óta. Van, hogy klinika a vége. Amíg nem alapítottuk meg a Landscapest, teljesen kilátástalan volt az életem. Úgy értem, voltak zenekarok, voltak remek élményeim velük, de össze se hasonlítható azzal, amit most tolunk, ahová tartunk. És minden egyes alkalommal, mikor színpadra állok, kihívást intézek magamhoz. Bár ki tudom írni a szövegekben az engem emésztő traumákat (és biz’ jó sokáig emészt minden), ott újra és újra átélem és kiélem őket – számomra legalább annyira terápiás a zenénk, mint a hallgatónak. Talán még jobban is.

RS: Hű, ez... azért kemény. Köszönjük az őszinteséged.

SM: Semmiség, cimbi. Látod, az emberek körülöttem vigyáznak rám, minden okés. Lehetnek visszaesések, valszeg lesznek is, de ők akkor is itt lesznek nekem. Na meg a Dichotomies, Morrisey, Cold Harbour felvételek is, azok örök becsűek, máig hatnak rám.

RS: Akkor ne is reménykedjünk egy „fényesebb”, pozitívabb hangvételű anyagban tőletek, amit... kb. mostanra ígértetek?

SM: Eszetekbe se jusson a remény... Addig is, nyugalom! Úton van, készen van, de még mindig csiszoljuk (amit turné közben nemigen lehet). Végletes maximalista vagyok, elsősorban miattam csúszik. De megéri a várakozást... Májusra ígérjük, figyeljetek.

RS: Azért öröm látni, hogy mégis belengenek a pozitív rezgések titeket, és a road crewt is. Milyen a kémia Caspianékkel, Defeaterékkel?

SM: Csodálatos. Tényleg, mint egy életre kelt álom, 2 ekkora zenekart, 2 csapat ekkora embert támogatni. A Defeaterrel játszani az... hű, ember, nekünk ez ilyen „csak egyszer az életben” vágyunk volt, de még az is lehet, többször megvalósul. Sőt, ők egy ilyen „csak egyszer az életben” zenekar: szerintem mindenkinek látnia, hallania kéne őket élete során. A Caspian meg... totál másvilági. Kitöltik a műsort azzal, amit mi ezekből a műfajokból sose tudnánk kihozni. Az már csak a hab a tortán, hogy régi jó komáink, a Goodtime Boys is velünk jött ez útra. Ott van Benny, a frontember – az egész lemezüket az apja elvesztése okozta fájdalom hatja át. Ha ez nem a hitelesség, akkor nem tudom, mi. És mégis, kedélyesen telnek a turné napjai. Nem egy térben vagyunk, de ha tudunk, vegyes csapatokban megyünk városnézni, ahol csak meg tudunk állni, átmegyünk egymáshoz dumálni, csak ilyen alapdolgok, de mind tök jól esik.

RS: A többi zenekart arról faggattam, miért hivatkoznak minden európai országra csak kollektíven, nem népenként. Tőled az ellenkezőjét kérdezem: voltatok már ti az „Englishmen in New York” – vagyis, a tengerentúlon milyen fogadtatásra számítasz?

SM: Őszintén szólva, nem vagyok elájulva az ötlettől, hogy oda kell mennünk, de egy picit izgatott is vagyok miatta. Ott úgy hallom, nagyon flegmák a hallgatók, nálunk Angliában meg sznobok, hanyagoljuk is a hazai pályát egy ideig. Mondtam már, hogy nem bírom a scene-arcokat, mi? Az új album utánra már nagyon érik az első tengerentúli turné, de mi mindig is európai zenekarként gondoltunk magunkra: a mi helyünk itt van, és persze az úton... A TIÉD meg elöl! Mégse láttalak. (nevet)

RS: Volt egy kis... probléma a vendéglistával. Későn tudtunk nekiállni az interjúknak, csak a bulitok elejéből csíptem el egy kicsit.

SM: A nyomorú vendéglistákon baszakodnak? Röhej! Fura is nekem, hogy itt Magyarországon, bár tök jó, hogy  nincs sok formális pöcsörészés a bandák irányába, ilyen alapvető apróságok kimaradnak. Érted, legalább minden tag 1 vendéget hozhasson be. Mindenhol ez van, mindenhol, ahol jártunk. Ez nekünk is új volt... De te jó gyerek vagy, ha legközelebb jövünk, írj! Aztán egyből nem kell várakoznod koncert alatt.

"no bollocks"

RS: Nagyon kedves vagy, de szerencsére azért csak’ megoldottuk az urakkal! És akkor végezetül: az elmúlt 1,5 év, és pláne a mai, büntető műsor után elmondhatjuk, hogy igazi emelkedő csillag a zenekarotok a nemzetközi keményzenei undergroundban. Ebben a félévben jártatok 2 kontinensen, felvettetek 2 lemezt, bezsebeltetek több online díjat és életetek végéig kitartó hátveregetéseket is... Miben lettetek mások ennyi idő alatt?

SM: Cimbi, semmiben. Emberileg legalábbis nem hiszem. Zeneileg viszont sokkal célirányosabbak lettünk. Csak azt tudom mondani, amit elmondok az Epilogyban is: nézzetek szembe a sérelmeitekkel. Meg amit a Coming of Ageben: mondd, amit gondolsz, még ha hangod is remeg ("Speak your mind, even when your voice starts to shake!"). Én ezt teszem folyton, és tudjátok mit? Most, így, boldog vagyok.

~

Bár a koncert javáról lemaradtam, de egy elsöprő, hosszasan fokozott kezdés képei megmaradtak bennem.
És hogy a színpad, és az az előtti rész csúszott az izzadságtól.
Kárpótolandó a koncertjelentést, itt a Life Gone Wrong egésze, megtoldva pár élő felvétellel: 

~

írta Nemesúr (/Nemes Márk)
a Düreres fotókat lőtte Esti Kornél (Varga Zsombor)