Vannak zsigeri zenék, meg vannak okosak. Az egyikkel falakat lehet bontani, a másikkal is lehet, csak ott néha kiskanállal állnak neki. Tudom, hogy ez így elég hülyén hangzik, mégis a texasi King's X zenéjére valahogy igaz. Hihetetlen okos zenét játszanak, mégis, ha többször meghallgatod és ráérzel az ízére, megvan benne az az erő amivel az előbb említett falak áttörhetők.

25 éve zenélnek, számtalan hatásból merítettek és számtalan együttesre, sőt talán még stílusokra is hatással voltak. Zenéjük szinte bekategorizálhatatlan. Éppúgy elfér benne   Beatles-re emlékeztető harmónia, a grunge, a laza funky, vagy a blues. Én a a 90-es évek közepén előszeretettel hallgattam Dogman és Ear Candy című lemezeiket. Mindkettő igazi klasszikus, de aztán más zenék után fordultam. Az XV természetesen a 15-ik nagylemezük és nem kisebb producerrel dolgoztak most, mint Michael Wagener, aki olyan előadókkal dolgozott korábban, mint Ozzy Osbourne, Alice Cooper, vagy a Dokken.

Érdekes kettősség jellemzi a lemezt. A visszafogott harmóniákból, most több jutott, mint vastagabb gitártémákból, de a védjegy a több szólamú ének most is megvan. Mindegyik tag (Ty Tabor-gitár,ének, Jerry Gaskill-dob,ének, Doug Pinnick-ének,basszus) kimondottan jól énekel.   

Először a direktebb, több és keményebb gitárral operáló dalok fogtak meg a lemezen, de később a lebegős, elszállós nóták is egyre jobban tetszettek. Nem könnyíti meg az ember dolgát, hogy 14 tételt írtak a lemezre, de a 2005-os Ogre Tones óta 3 hosszú év telt el.

A kezdő Pray gyomrozós riffjei után jó kis együtt éneklős nótává válik Kezdésnek nem rossz. Az ezt követő Blue visszavesz a keménykedésből kellemes harmóniáival. A hármas Repeating Myself, ha lehet még melódikusabb, mint a Blue, olyan mintha valami modernkori Beatles szólna, kiváló nóta. Az ezt követő Rocket Ship súlyos, zakatóló riffjei jól esnek a kitisztult fülnek. A Julie megint egy aranyos, melenkólikus tétel, kiváló énektémákkal. Ezután jön szerintem a lemez legjobbja az Alright. Jó adag grunge-al átitatott középtempós zakatolás, tökéletes refrénnel. A hetes Broke lassan lépdel, komótos basszus és gitárfutamaival, de a refrén itt is az a jó kis együtt éneklős, Pinnick zseniálisat alakít benne.
Az ezután következő I Just Wan't To Live kicsit bugyutácska darab, amolyan Galactic Cowboys-os, de szerethető. A Move újra karcosabb vonal, morcona riffekkel, megakirály refrénnel, amolyan második csúcspont. Az I Don't Know-ban azonban újra a harmóniáké a főszerep, még ha a gitár egy kicsit karcosabban is szól. A szólóbetét a közepén gyönyörű, csakúgy mint a dal emelkedő ívű befejezése. A tizenegyes Stuck-ot groovos riffjei és gitárfirkái teszik zseniálissá, míg az azt követő Go Tell Somebody egy kicsit kapkodósabb és döngölősebb darab. A következő málházós, mély, gyomrozós riffeket elővezető Love And Rockets (Hell's Screaming) jó kis bólogatós szerzemény, lágyabb refrénnel. Az ötvennégy perces lemezt pedig a No Lie zárja bluesos döngölésével, kocsmai hangulatával.
       
Nincs mese: három zseni játszik itt, akik a jó teljesítmény érdekében a bennük rejlő potenciált, már egy kis rutinnal is helyettesítik, de ettől még a végeredmény színvonala egy percig nem lehet kérdéses.    

9.5/10

Official klip nincs még az új albumhoz. Az alábbi egy rajongói videó, amin emberünk az Alright dobtémáit gyakorolja. A lényeg, hogy hallgatható.

A lemezről három felvétel (Blue, Move és Alright) a zenekar MySpace oldalán is meghallgatható.