Az angol Coldplay, rajongóinak hosszú évekig történő várakoztatása után tegnap este végre eljutott Budapestre júniusban megjelent Viva la Vida Or Death And All His Friends című lemezének világkörüli turnéjának keretében. Lehet fanyalogni és azt mondani, hogy nem akkora durranás ez az egész, de az eddig bennük kétkedők jó részét – például engem – meggyőzték az teljesen biztos, mint ahogy az is, hogy aki fanatikus rajongóként volt jelen tegnap este az Arénában, ezt az estét egykönnyen nem felejti el.
De ne szaladjunk ennyire előre! A közönség bemelegítése a Strokes gitáros Albert Hammond Jr.-nak és zenekarának jutott. Amolyan tizenkettő egy tucat típusú brit indie rockot vezettek elő a srácok pár emlékezetesebb témával. A dobos látványosan ütött, a húros hangszeresek jól mutattak sztenderd bőrdzseki-feszülős farmer kombinációjukban, míg Albert barátunk is fess volt a fehér öltönyében. Több ennél nem igen volt, de ahogy mondani szokták: a foglalkozás elérte célját, a közönség meg vette a lapot. Az a közönség melynek átlagéletkora becsléseim szerint olyan huszonöt év körül lehetett.
Rövid átszerelés és a fejgépet kezelők ovációval kísért színpadmászása után, nem sokkal negyed tíz előtt a Life In Technicolor hangjaira felgördült a függöny és valami olyan vette kezdetét, amit nehéz szavakkal hitelesen leírni. Az hogy szinte az egész Viva La Vida-t eljátszották nem is lepett meg, de ahogy a négy katonai uniformisba öltözött ember által prezentált zene élőben egyszerre maga alá temeti és felemeli az embert az valami hihetetlen. A színpadtechnikáról nem is beszélve. Hogy cd minőségben szól a zene már megszokhattuk, de öt két-három méter átmérőjű gömb projektorként való alkalmazása, élő videóstúdió csatasorba állítása és még rengeteg apró nüansz, a mozgó reflektorsorok, az uv fények, a konfetti-lepke eső, satöbbi mind arra utalt, hogy ez bizony tényleg a profizmus legfelső szintje. 
A közönség szinte végig extázisban volt, láthatóan a zenekar is nagyon élvezte az estét. Chris Martin szuggesztív kisugárzása és a második nótaként előadott Violet Hill végén magyarul háromszor elmondott köszönjük-je pedig láthatóan megolvasztotta mindenki szívét, onnantól kezdve a tenyeréből ettek, még akkor is ha a hangja nem mindenhol volt rendben, amit fogjunk arra hogy a turné közepe fele egy picit már kikészülhettek a hangszálai. Abszolút séróból, minden erőlködés nélkül ment minden, amibe pár zenei baki is belefért, de ettől élő egy koncert. Az In My Place közben mindenki kedvenc énekese előbb majdnem orra bukott Guy Berryman basszusgitárosban majd a mikrofonjával fordulásból jól koponyán küldte a mögötte gitározó Jonny Buckland-et, amitől majdnem röhögésbe fulladt a dal. Volt aztán itt előtte és utána minden, ami tőlük a legnagyobb: Clocks, Speed Of Sound, Cemeteries Of London, 42, Fix You, a közönség közé nyújtott kis-színpadon eljátszott Talk és The Hardest Part. 
A legnagyobb dobásukat aztán egy kicsit későbbre tartogatták, hiszen a nagy sötétből egyszer csak a lelátó egyik nézői feljárójában eljátszott The Scientist és a Will Champion dobos által elénekelt Death Will Never Conquer kétségtelenül az est csúcspontja volt. Két ráadásblokkal utána még visszajöttek (benne többek között Politik, Lovers In Japan) a színpadra, hogy az egy és háromnegyed óra végén megköszönjék a felejthetetlen koncertet. Mert, hogy az volt ez kétségtelen.
A beszámoló a zene.hu portálon is megjelent 2008.09.24.-én.
Képek: mycoldplay.com
Íme egy helyszíni videofelvétel zoopopzoo jóvoltából a Clock című számmal:
