A Godsmack azon kevés amerikai banda közé tartozik, akiknek Európában nem forog közszájon a nevük. Nem mondom, hogy a kutya nem ismeri őket, hiszen több, mint 20 millió eladott lemezzel a hátuk mögött ez pöttyet erős kijelentés volna, de ők köszönik szépen Európa nélkül is tök jól elvannak. A csapat vezetője Sully Erna, aki 1995-ben nagy Metallica és Alice In Chains rajongóként (a zenekar az AIC God Smack című dala után kapta a nevét) alakította meg a csapatot és egy darabig még úgy is volt, hogy Alice In Chains tribute banda lesznek. Hát az nem lettek.

Viszont zenéjükben igencsak keveredik a fentebb említett két banda hangulati világa, Sully Erna hangja pedig egy James Hetfieldbe oltott Layne Staley-re emlékeztet leginkább, de karakteres orgánuma van, ez elvitathatatlan. 2006-ban jelent meg ezidáig utolsó, IV című albumuk. Ezt próbálja meg a The Oracle megfejelni, de a sikert legalább szinten tartani.

Nos aki rajong a modernebb ruhába öltöztetett post grunge zenékért az itt megtalálhatja a számításait. Mondjuk az urak igyekeztek biztosra menni és bevetették Dave Fortman producert, aki olyan csapatokkal dolgozott együtt, mint az Evanescence vagy a Slipknot. A hangzás nem is képezi vita tárgyát kellően öblösen és masszívan szól az egész. Valahogy azonban mégsem tökéletes a kép.

A csapat eme munkáját vagy istenítette vagy lehúzta a szaksajtó. Én sem vacillálok sokat, de igazából egyik sorba sem igazán tudok beállni. Azon gyorsan tegyük túl magunkat, hogy valami eredetit keresünk a Godsmack zenéjében, azt már az elején leírtam miért nem lehet az ez a muzsika. Jó dal bőven akad itt, de sajnos az unalmasból is kijutott pár nóta. A legnagyobb bajom a lemez hangulati világával akad, mely szép komótos középtempóban kocog végig.

A kezdés viszont fasza, mert a Cryin' Like A Bitch földbe döngöl mindenkit. Még a kettes Saints And Sinners is jó, viszont a hármas War And Peace már igen gyanús AIC rokon refrént hoz. Az ezt követő Love-Hate-Sex-Pain ennél egy kicsit erősebbre sikerült, mert ebből egyértelműen kivenni a Chains Love, Hate, Love című klasszikusát. Bár ki tudja hátha tisztelgés akart lenni az egész.

A What If-be mintha egy kis Tool szorult volna és Sully Erna is előveszi Load/Reload korszakos Hetfield-i énjét. A Devil's Swing furcsa ütemei visszahozzák az életet a lemezbe és ebbe egy kis szájharmonikát is csempésztek a délies ízek kedvéért. A Good Day To Die groove-osabb és némileg szaggatottabb riffekre épít és újból előkerülnek a Hetfieldre is jellemző nyújtások. A Forever Shamed ezt a vonalat viszi tovább, ez azonban a refrénjében egy lendületesebb darab. Az ez után következő Shadow Of A Soul-ban ismét Tony Rombola szaggatott gitártémái vannak a főszerepben, na meg Sully Erna hangja, mert itt kifejezetten jó témákat hoz. A lemezt záró címadó dal egy masszív instrumentális tétel, amely a lemez egyik legjobb dala, szerintem sok Metallica hatással.      

Valljuk be őszintén, ha ezt a lemezt egy kezdő banda adta volna ki, hülyére fikáznánk, hogy íme itt egy újabb zenekar, amelyik világhírű csapatok babérjaival próbál ékeskedni az eredetiség csipetnyi szikrája nélkül. A Godsmack viszont jól bejáratott név és a The Oracle  újból tömeges lemezeladásokat fog produkálni az biztos, hiszen a megjelenés hetében a  Billboard lista csúcsán landolt. Ahhoz pedig, hogy ezt ilyen zenével el lehessen érni, tényleg tudni kell valamit, vagy legalábbis Amerikában kell élni.