Az a bizonyos sza(h)g, pedig a dejavu aromája. Már a borító is emlékeket ébreszt (ugyan ez a vízköpő szobor pofa a Stereochrist Live Like A Man, Die Like A God lemez fronton is acsargott már), a tartalom pedig szintén egy retro stílus kavalkáddal foglal le minket, majd háromnegyed órán át. Alapjáraton ha tippelnem kéne, hogy melyik nép fiai olyan elvetemültek, hogy ízeses, néhol monumentális hard rock riffeket, hard rock énekkel vegyítsenek az Úr 2010.-ik évében (kivéve persze a japánokat), valószínűleg egy skandináv népet vádolnék meg ezzel a tettel. És bingó!
Hogy pontosabban lehessen őket lokalizálni, egy norvég zenekarról van szó, bergen-i székhellyel. 2006-ban alakultak, és ez a harmadik albumuk, aminek a címe nemes egyszerűséggel -és újabb Stereochrist párhuzamot mutatva- III lett. Ez egyébiránt tökéletesen passzol az eddigi lemezcímeik sormintájába, hiszen a debütáló I albumot, 2008-ben követte a (lélegzet visszafolytott csend, majd elkerekedő szemek) II-nek keresztelt második korong; és most itt járunk. Háromnál.
A Sahg, ahogy már fentebb is írtam hard rockban mozog, néhol széles terpeszben headbangelve, néhol méltóság teljesen, pátosszal lamentálva. Ez adja meg a zenekarnak a különleges ízt, részletezve: hogy mai hangzással, néhol a gyorsabb doomos(értsd: közép tempós) részeket váltják igazi heavy-s galoppozások. De ez az íz számomra inkább keserű, köszönhetően annak, hogy az az érzésem, mintha az alapból jó, de legalább is hallgatható számokat, mintha direktbe el akarnák rontani Sahg-ék. Amikor már kis híjján magával ragadnak az olyan számrészek, mint amilyenekhez fílingjét tekintve utoljára talán a Kiss Psicho Circusán volt szerencsém, jön egy elcseszett WASP-szerű hangulat váltás, és oda a varázs.
Pedig, ha elfojtva is, de benne van ez a kicsit Alice In Chainses borult mélység a Sahg zenéjében, ám nagyon pofátlanul tudnak visszarántani a 80-as évek végébe. Tipikusan ilyen szám a Burden, a Hollow Mountain,a Shadow Monument, és a záró Spiritual Void. Ezek totál vállalhatóak, és ha csak inogva, de megállnak a lábukon, még az említett fogyatékosságaik ellenére. A hat és fél pérces Mother Revenge az album legjobb száma még úgy is, hogy a végén elszalad a ló a gitárosok keze alatt. Ellenben az olyan nóták, mint a Baptist Of Fire, a Mortify, a Downward Spiral menthetetlennek minősíthetőek. De lehet, hogy csak bennem van a hiba, hogy nem élem át a rock ezen ágának újjáéledését, vagy, hogy igazából magát a műfajt is jobbára cikinek érzem így 2010-ben. Ettől még lehetne jó a Sahg III-ja.
Hülyén jön ki ez leírva, de attól még igaz. A hard rock, így önmagában már nem elég ahhoz, hogy megemelje az arousal szintet, és többnyire hiába jók a riffek,és az ének is bele-bele trafál a fílingbe, együtt elég unalmas és poros az a zene, amit a Sahg csinál. Nem több annál, mint amiket a 2000-es évek eleji heavy metal reneszánsz idején hallhattunk hard rock címén, és hiába érezni, hogy van itt potenciál, mégsem engedik, hogy önfeledten lehessen élvezni amit tolnak. Kicsit több lazaság, és kevesebb pózolásra teremtett számrésszel viszont biztos megfogott volna a III.
