A dán Volbeat pályája a 2007-ben kiadott Rock The Rebel/Metal The Devil című album után úgy emelkedett felfelé, mint egy sugárhajtású repülőgép. Underground sikertörténet mondhatnánk, de itt más a cél és ez a negyedik Beyond Hell/Above Heaven című lemezen világosan ki is kristályosodik. Már az előző Guitar Gangsters & Cadillac Blood is megmutatta, hogy nehezen lehet elmozdulni ettől az Elvis-re hajazó hippis, rockabillys imidzstől, mely itt-ott keveredik a Metallica-val. Azon az albumon már nem volt annyi súly, volt viszont sláger garmadával. Az irányvonal maradt, a végén azzal a kérdéssel, hogy a negyedik albummal merre kanyarodik a Volbeat.

Nos két pont között a legrövidebb út az egyenes és ez bizony azt jelenti, hogy nincs itt kanyar se balra se jobbra. A pár évvel ezelőtti klubkoncerteket lassan felváltották a stadionok, de hogy a Volbeat tud-e akkora pályát befutni, mint az igaz nagyok az majd csak később derül ki. Minden estere az új album már nem a kicsiny holland Mascot Records égisze alatt látott napvilágot, hanem egy igazi nagyágyú a Vertigo/Universal gondozza. 

 
Ez a lemez semmivel sem másabb a nagy egészt tekintve, mint a Guitar Gangsters & Cadillac Blood volt. Persze lehet azt mondani, hogy most van egy kis szájharmonika itt meg ott, most van egy kis punk rock ebben meg abban a számban, de a koncepció, a megvalósítás semmit sem változott. Újra a Hansen Studio-ban dolgoztak, újra Jacob Hansen-nel. Jól szól a cucc, de nem szól máshogy és ez a legnagyobb baj hosszútávon azt hiszem. Szeretem a Volbeat dolgait, de így a negyedik lemezre komoly bajban vagyok már azt illetően, hogy ez vagy az a dal most melyik is, annyira ugyanolyan mindegyik.

Jó dalok persze vannak most is. A Fallen igazi telitalálat, a 7 Shots-ban (zseniális kezdés) a Kreator főnök Mille Petrozza, az Evelyn-ben Mark "Barney" Greenway a Napalm Death hörgője vendégeskedik. (Elvis)Király a súlyos A Warrior's Call is, ezeken kívül pedig kapunk jó kis Michael Poulsen féle harmóniákat, melódiákat, de ezeket megkaptuk már korábban is, ráadásul sokat ugyanabban a formában. 

 

Persze azokkal az érvekkel is egyet kell értsek miszerint az AC/DC is évtizedekig sikeres volt egyazon stílussal, szinte minimális változások nélkül, miért ne sikerülhetne ez a Volbeatnek is. Hiába azonban a jól kitalált stílus, Angus Young-ék zenéje időtállóbb, ez biztos és ma egy teljesen más világot is élünk. Ne legyen igazam, de azt gondolom, hogy a Volbeat esetében ez már csak egy két lemezig fog működni. Mindenesetre egy jó kis séróelfújós Diesel klubos koncertet megnéznék újra tőlük, mert ezen a terepen képtelenek hibázni.