A black metál számomra egy csekély létjogosultsággal rendelkező műfaj, ezt előrebocsátom. Sohasem hatódtam meg a panda arcfestéstől, a fullos szegecsektől, és a templomégetés intézményétől, főleg úgy, hogy a Mayhemes Dead halála óta nyugodt szívvel állítható, hogy maga a stílus is inkább a külsőségek felé tendálódott, míg a belbecs (ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni a black metálnál) a háttérbe került. Na de legyünk konzekvensek! Ha az urbánus legendákról kevésbé van tudomásunk, akkor sem vagyunk meglőve, hiszen ne felejtsük el a zene, az zene, és hiába áldoz a sátán oltárán bármely zenekar, ha nincs mögötte muzikális tudás, akkor úgy is mehet a levesbe.
A FrosTbounD 2006-ban alakult, black metált nyomnak szimfonikus betétekkel. Ez így magában bőven nem hoz lázba, de meglepetésemre elég pofás dolog az, amit összehoz a budapesti illetőségű zenekar. Pedig mint fent említettem, nem a szívem csücske ez a műfaj, és kell bele valami extra, hogy megemelje az érdeklődési szintemet.
Egy két számos demóról van szó a FrosTbouD bemutatkozó anyagánál. Az alap koncepciójuk pedig, hogy a gonosz, és súlyos riffeket néhol szintetizátorral, néhol zongora betétekkel színezzék. Az Embrace By Ancient Instinctnél éppen egy ilyen zongora betét hozza a meglepetést, kikerülve ezzel a black metál azon fő hibáját, hogy a végletekig nyújtott, és kissé monoton gyors gitármenetek teljesen érdektelenítsék a hallott dalt. A dallamok közt is akadnak elég fogós témák, habár néhol úgy érezni, hogy a FrosTbounD két számba próbálta belesűríteni a négy év alatt felgyülemlett mondanivalóját, de a demó összképében ez nem fordul át görcsös „mi ilyet is tudunk” mentalitásba.
A The Cross Shades számomra kicsit erőtlenebb dal, és itt a komplexitás is pengeélen táncol. A zúzós részek közt vannak itt is elég marconára sikeredett dolgok, a hörgős, károgós éneket pedig abszolút hitelesen adja elő Hegyi Ede, alias Uriel, a banyós, és frontember. Rendesen megkomponált számról van itt is szó, de nem feltétlen az a fajta muzsika, amit bármikor (vasárnapi ebédeket, nyári fürdőzéseket, vagy szűk összejövetelű koktél partikat is beleértve) beraknék a cd lejátszóba, mp3ba.
A hangzás egyetlen, de legkardinálisabb hibája, hogy a szinti baromira előtérbe lett helyezve, és annak hangzása számomra a kilencvenes évek trance slágereinek a tónusát idézi. Ettől eltekintve azonban érezni, hogy a srácok nem egy múltba révedő, és a black metál örökébe lépni óhajtó demót akartak összedobni, hanem igyekeznek haladni a korral, és átlengi az egészet egyfajta modernebb megközelítés, ami dicsérendő.
A FrosTbound tagjai egyébként totál normális kinézettel bírnak, nincsenek arcfestések, seggig érő, bangelésre teremtett hajzuhatagok, sem pedig zord bőrruhák. Nem terelődik el így a figyelem a manapság már elég elavult black metál imázs felé, amivel hála egyre ritkábban fut össze az ember, és úgy tűnik mostanra már feladták a szolgálatot a 2000es évek elején, közepén szinte minden Metal Hammer olvasó ruhatárából kihagyhatatlan Children Of Bodom, Cradle Of Filth pólók, pulcsik. De akiknek akad még a ruhatárában ezen tartozékokból, ám nem ódzkodnak a mai zenéktől sem, azok mindenképp tegyenek egy kísérletet a FrosTbounDdal.
