Nagy valószínűséggel idén utoljára voltam nevesebb külföldi előadó koncertjén. Azt kell, mondjam, nagyszerű zárás volt a Shrinebuilder tegnap esti performansza a Dürerben. Hamisítatlan stoner est, meglepően sok, vérbeli doom metal és stoner rajongóval. Hogy egy közhellyel vezessem be a folytatás utáni részleteket: azt kaptam, amit vártam.
Mint ahogy írtam: meglepően sokan voltak. Egy kedves ismerősöm úgy indult neki a koncertnek, csak nehogy a kisterembe tegyék, mondván, hogy az összegyűlt 50 ember legalább teltház-hangulatban nézhesse a koncertet. Noha ugyan nekem is voltak félelmeim a létszámot illetően, erről szerencsére szó sem volt.
Legalábbis Shrinebuilderék alatt, mert a Torn From Earth koncertidején elég szellősen álldogáltunk a nézőtéren. Mindig hálás és hálátlan feladat egyszerre egy neves külföldi együttes előtt, relatíve ismeretlen magyar bandaként (én legalábbis nem hallottam még róluk) fellépni. Mindenki a húzónevet várja, úgyhogy igencsak meg kell dolgozni a közönség figyelméért, ugyanakkor ennél nagyobb reklámfelület gyakorlatilag nem létezik. A zenekar félig-meddig megoldotta ugyan, de azért van még mit elsajátítani koncertrutin terén.
Érdekesség egyébként, hogy a tagjaik között egy fiatal hölgyet is tudhatnak, mégpedig ritmusgitáros szerepkörben. A felállás egyébként basszus, dob, két gitáros, és külön énekes volt. Másik érdekesség, hogy a dobos nem Dale Crover felszerelését használta, hanem a többiek szintjén lévő sajátját, ami valahogy kicsinek tűnt így az elrendezés miatt, de, aztán ahogy elkezdte használni, megnyugodtam, hogy nincs itt semmiféle probléma.
A zenekar „agyának” onnan lentről a szólógitáros / vokálos arc tűnt, általában az ő játéka adta meg a számok alaphangulatát, nagyon jól bánt a hangszerével és az effekteket is jól és jó arányban használta. A zenei világot egyébként az Eyehategod, Mastodon, Crowbar féle vonalon kell elképzelni (a „nagyok” alatt láttam az énekest többször is a nézőtéren, Eyehategodos pólóban, úgyhogy valószínűleg nem tévedek ezzel olyan nagyot). A zenébe nem is nagyon tudok belekötni, azt nagyon profin művelték, inkább a már említett, fránya koncertrutin. NEM beszélünk háttal, és NEM éneklünk háttal a közönségnek, soha, semmilyen körülmények között, és az egyetlen alkalom, amikor 10 másodpercnél többet konferálunk fel, ne akkor legyen, amikor a gitárosok már gerjesztik a hangszert, hogy csak a legszembetűnőbbet említsem. Volt még a többiek részéről is hasonló, de nem is akarok ebbe az irányba elmenni. Ezek nyilván, idővel szépen-lassan elmaradnak, csak nagyon amatőr szájízt tudnak adni az amúgy hibátlan és a műfajában világszínvonalú zenei teljesítménynek. (Myspace oldal).
A Shrinebuilderről csak gyorsan, ismétlésként: Wino, gitár/ének, Saint Vitus, Spirit Caravan, The Obsessed. Scott Kelly, gitár/ének, Neurosis. Al Cisneros, basszusgitár/ének, OM, Sleep. Dale Crover, dob/vokál, Melvins, Nirvana.
Az albumról már írtunk korábban, nem meglepő módon, ezen zenekarok egyvelege, de valószínűsítem, hogy csak olyanok jöttek el tegnap este, akik ismerték a hanganyagot.
A lemezen is nagyon tetszett már, ahogyan a három hangszeres énekes eltérő orgánuma és éneklési stílusa találkozik a számokon belül, más-más hangulatot adva minden egyes résznek, és ezeket a részeket nagyon okosan a hangszeres kísérettel is elkülönítik. Nos, ez élőben még hatványozottabban kijött. A hangosítást egyszerűen megoldották: irtózatosan hangos volt, de cserébe minden hallatszott tisztán, legalábbis ott, ahol én álltam.
Természetesen mind az öt számot eljátszották. Se szó, se beszéd, se jó estét budapesthungary, semmi, egyből belekezdtek a Pyramid Of The Moon-ba. Ahogy ez véget ért, már jött is a személyes kedvenc, az Architetecht, szünet nélkül. Ezek után bele is csaptak a Blind For All To See-be. A Science Of Anger később jött, a zárószám pedig a Solar Benediction volt.
Nagyon durván szól élőben ez az egész zene, albumon is szerettem már, de el tudnám hallgatni napi rendszerességgel. Láthatóan Winonak volt a legnehezebb dolga, ahogy néztem, ő játszotta a technikásabb dolgokat gitáron, és emellé talán az énekdallamok közül is az övéi a legnehezebbek, de különösebb probléma nélkül megoldotta ezt. Megfigyeltem, hogy Cisneros több számban is a fogólap felett penget, a Blind For All To See végén pl., és ez kiváló hangzást eredményez a basszusgitárnak. Minden pontos volt, hibátlan volt mindenki az egész este folyamán. A színpadkép meglehetősen statikus, ide-oda sétálgattak legfeljebb, de ez nem is az az ugrálós zene, a közönség részéről is egy szolid fejrázás volt a jel, hogy itt vagyunk, hallgatunk benneteket.
Egyetlen problémám volt. Lehet, hogy eretnek vagyok, de a koncert saját számokon túli része szerintem még nincs megoldva. Elhangzott a Creedence Clearwater Revival – Effigy című száma, amit Dale Crover dobos énekelt és ehhez minden elismerésem, mert nagyon szép, tiszta ének volt, és ezt dobolás közben hozni nem semmi. Voltak még különböző, hosszan elnyújtott, riffelős, instrumentélis szerzemények (nyilván van saját címük is), de valahogy ezek nem ütöttek annyira. Direkt figyeltem a közönséget is, és egyrészt megritkultunk (mindenki elment sörért), másrészt azért szolidabb hajrázás volt a jutalma ezeknek a szerzeményeknek. Összességében nem volt rossz ez sem, de nagy a kontraszt a két rész között. Reméljük, hogy lesz, és minél hamarabb megjelenik a második album, és akkor ez egy csapásra megoldódik.
De, hogy ne ez legyen a végkicsengés, és, hogy milyen arcok is ők: egy Mastodon pólós fiatalember felugrott a színpadra, Scott Kelly elé, és a közönség felé éljenzése közben a nagyszakállú úriember egész egyszerűn letessékelte lábbal a srácot (lerúgta), majd, mi ha mi sem történt volna, gitározott tovább. Az említett hiányosságokat is beleszámítva, nagyszerű este volt, örülhetünk, hogy a skalar elhozta őket ide, és játszottak nekünk közel másfél órát a stoner legendái.
Fotók: Réti Zsolt (további fotók itt)
