Nem csak egyéb teendőim miatt halogattam e kritika megírását, hanem ösztönösen is: nehéz erről az anyagról bővebbet és nagy okosságokat írni. Jó ez a cd? Igen! Betömi-e valamennyire a Guns N' Roses által hagyott űrt? Nem! Tulajdonképpen ennyi.

Ha valaki ugyanis nem tudná: a ’90-es évek legnagyobb hatású zenekara volt basszusgitárosának játszóterén vendégeskedünk. Csakhogy Duffy gyerek itt és most (már) nem basszer, hanem szólógitáros, énekes, és szinte minden egy személyben.

Ismét elpufogtatva egy óriási közhelyet: nagyobb formátumú kirakó-játék egyik puzzle-darabját tartjuk a kezünkben. A GNR – ritka kivételként – igazi CSAPATként dolgozott együtt, nem véletlen akkor borult az egyensúly, mikor Axl Rose énekes megpróbálta kezébe venni az összes szálat (legalábbis Slash gityós így emlékszik). Ez a Duff-féle Loaded zenekar persze központi irányítású (a névadó által, ki más által?), de hát egy három frontemberes kult-zenekar ilyesmit nem bírt el.

Nahát, ennyi elmélkedés után jöjjön már valami a dalokról! Ezek tekintetében az album meglehetősen eklektikus képet mutat. Ami összekapcsolja „őket”, az a sötét tónusú keverés. A pultnál tettek valamit azért, hogy ne hulljon szét teljesen az anyag, ezért próbálták talán egységesre keverni. Mint ahogy a dalcsomag tartalmaz egy Indian Summer nevű dalt, az egész cuccos valamifajta őszi (de nem novemberi...)  hangulatot sugároz ki magából. Éppen ezért az anyag egy (legalább egy) balladáért is kiállt, de az lemaradt róla.

Helyenként – az őszi kerti munkák szellemében – leásunk a (punk) gyökerekig, én legalábbis Sex Pistols, és egyéb „ős-tarajos” hatásokat érzékelek. Ennek kapcsán leginkább a nyitó Lord Of Abaddonra  a Dead Skinsre vagy az ucsó Follow Me To Hellre gondolok. A szövegek is meglehetőst társadalom-bírálók.

Duff azt is megengedheti magának, hogy – Eric Clapton azonos című dala után pár évtizeddel – Cocain címmel dalt adjon ki. Szinte válaszol is az „öreg ikonnak”; még Clapton azt állítja; a kokain nem hazudik, a „mi fiunk” vitába száll ezzel: „you dirty fuck you lied again”. Mindenesetre az album talán – a nyitószámmal karöltve – legerősebb dala született meg így. De említhetjük még a meglepően súlyos Executioner's Songot is („hóhér-dal”).

Azonban ez a súlyosság nagyon nem jellemző a lemez egészére. Sőt, időnként mintha Good Charlotteot hallanánk. Tudjuk, Duff örökifjú - mióta eldobta a tűt és a piásüveget, még a Maratont is lefutotta - de hogy ennyire...! We win, She’s an Anchor, Wrecking Ball, Easier Lying és a már említett Indian Summer – ezeket mind egy „tini-dalok” feliratú mappába tömöríteném! Rossz viccel élve: ha már Duff játszótereként metaforizáltam ezt az egész szakramentumot, akkor ez  nyilván a homokozó.

De ahogy a – régebbi! – Good Charlotteban (egyes szerkesztő-társakkal ellentétben...) is sikerült megtalálnom a lelkemhez illeszkedő elemeket, így itt is megtalálom. Főként, hogy azért ebben a dal-tengerben időnként azért van mélység is. Egyedül a Your Name névre hallgató dalt rühelltem meg, azt is jellegtelensége miatt.

Nem hinném, hogy húsz év múlva imigyen fogunk beszélgetni a barátaimmal: „2011-ben volt ez, tudod, amikor Dufftól a Taking lemez is megjelent!”. De azért a mai napon jó ez. Jó, tehát négyes.