Legnagyobb döbbenetemre a fél nyolcra esedékes kapunyitásra azért közel se beszélhettünk fojtogató tömegről, sőt a For Today legénységének szinte pontosan háromnegyed nyolcas színpadra lépésekor gyakorlatilag csak lézengtek a kóbor lelkek a terem és az előtér között. Persze ez az este "katonás" menetét szerencsére látszólag semmilyen formában nem befolyásolta, így a Mattie Montgomery vezette For Today egyből a tavaly megjelent Breaker című harmadik dalcsokor (melyről itt írtunk) egyik legnagyobb slágerével a Seraphim-mel kezdett bele dühöngő, ámbár mégis maximálisan pozitív üzenettel felvértezett szettjébe. A refrént persze az a maroknyi ember egyöntetűen énekelte. Mindenképp muszáj megemlíteni, hogy a hangzás habár nem volt tökéletes,(persze ki vár azt egy iskolából koncertközponttá avanzsálódott Dürer Kerttől?) mégis remekül átjött minden, beleértve a hangszereket és a For Today játékára igencsak jellemző "bummokat" is! a 2009-es Portraits Saul of Tarsus (The Messenger) következetett, aminek belassult breakdown-jára már lényegesen többen kezdtek amolyan Max Payne világát idéző "bullet-time"-os bólogatásba, ám a jelentős létszámnövekedés mindenképpen a tavalyi The Advocate és az Isaiah (The Willing) kettőse alatt indult meg. Ismerve a For Today munkásságát, a dalszövegeket és a koncertvideóikat, teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem fogjuk megúszni a Mattie vezette kissé kínos prédikációt, amit emlékeim szerint valamikor a harmadik-negyedik dal körül kísérelt meg, mondanom sem kell ezt a közönség kifejezetten negatívan fogadta, ami olyan szempontból mindenképpen meglepő volt, hogy a küzdőtéren ácsorgó srácok a frontember hitről és Istenről tartott (inkább nekikezdett) monológját egy "Music!" bekiabálással vagy az itt-ott felharsanó nevetések gyakorlatilag csírájában elfojtották, ami valljuk be azért elég kissé kínos volt! Na persze nem mintha én akkora keresztény lennék, de azért kérem szépen ne legyünk már ekkora parasztok! Itt néhány pillanatig én is kissé elszégyelltem magam, amit persze a White Flag kezdőtaktusai rögtön orvosolni tudtak. Ekkora azért már nem csak lézengtek az emberek, (persze azért tömegről szó sem volt) hiszen a zene is a maga üresjáratai mellett tartogatott kellemes pillanatokat (köztük a már említett nóta refrénjét, melyet a nagyterem kb. negyedig töltött lélekszáma közösen énekelt) és Mattie is remekül látta el minden frontemberi teendőjét. A maradék két nóta pedig szintén a tavalyi korong tételsorához tartozott, hiszen az Arm the Masses-t követően a Devastator zárta a kb. fél órás bulit. Összességében a For Today nagyon patenttül vezette fel az estét, bár picit sajnáltam, hogy ilyen keveset játszottak, mert 1.) Mattie olyan pozitív atmoszférát volt képes teremteni, amit rengeteg (önmagukat pozitív beállítottságúnak valló) zenekar megirigyelhetne. Természetesen ez nem (hiszen, hogy) egyenes arányos a keresztény életfilozófiával és annak ily' formában történő kinyiltakoztatásával, vagy a rossz fogadtatás után néhány számmal tett "Jesus Christ is the King!" kijelentéssel. Ez inkább csak becsületendő. 2.) Számomra az Adept a legkevésbé sem tartozik a szerethető, de még csak az élvezhető kategóriába aposztrofált zenekarok közé, így én szívesen láttam volna ezt a sorrendet felcserélve, de persze a világért sem szeretnék szőrözni!

Mindezek ellenére vagy éppen mindezekkel együtt (kinek, hogy tetszik), a For Today-t sok szeretettel várjuk vissza, ám ekkor már egy olyan turné keretein belül, ahol előkelőbb helyen szerepelnek majd a fellépők sorrendjét illetően!

 

Azt hiszem a legegyszerűbb, ha a pohárba tiszta vizet öntve őszintén bevallom, hogy a soron következő svéd Adept sajnos soha egy percig sem volt képes lekötni a figyelmem, így a koncertet sem vártam túlzottan, sőt kifejezetten időpocsékolásnak tartottam az előttünk álló majd' fél órát! Ennek egyik oka az, hogy semmiféle komolyabb és érdekesebb potenciált nem látok a zenekarban, a másik pedig az óriási dömping az Adept által is képviselt emocore/metalcore műfajban. (Nem, nem post-hardcore, screamo pedig még véletlenül sem!) Ez a borzasztó telítettség pedig egy egyébként sem túl kreatív (de alapjába  véve teljesen szerethető) műfajt kifejezetten unalmassá, már-már irritálóvá tesz, ami engem arra sarkall, hogy egyszerűen képtelen vagyok élvezni (nemhogy szeretni) az ilyen műfajt képviselő srácok zenéit, legyen szó Rise Records beltenyészetről vagy európai kirendeltségről, mint például az Adept. Itt pedig mindenképpen megkerülhetetlen, hogy feltegyem cikkem első költői kérdését, hogy vajon mit kajálhatnak ennyire az Adepten a zenehallgató és az erre fogékony fiatalok? Ez számomra érthetetlen, mint ahogy az is, hogy az esemény Facebook profilján a koncert bejelentésétől kezdve nagyobb ovációt váltott ki az adept hazai debütálása, mint a turné másik három nagyágyú fellépése együttvéve. Most akkor mit is szeretünk pontosan ennyire a srácokban? 

Én becsülettel végigpörgettem a legutóbbi két nagylemezt, de bevallom őszintén a ma napig értetlenül és kifejezetten buta tekintettel pislogok látván ezt az elképesztő a hype-ot. Félreértés ne essék, szó sincs holmi igénytelen szemétről, viszont sajnos, nem sajnos szó van ötlettelen, ezerszer hallott kliséhalmazról, ami azt hiszem pont elegendő ahhoz, hogy az én bugyim ne legyen nedves. Mindezek tudatában azt hiszem abszolút megalapozott, hogy a számomra nem túl meggyőző nyitásukon kívül, mely az idén megjelent Death Dealers-e keresztelt nagylemezük First Round, First Minute című tétele volt, túl sok mindenre nem voltam kiváncsi a produkciójukat illetően, és a sörrel egybekötött merch pult és mosdólátogatást, eszmecserét és a Mattie Montgomery-vel történő lepacsizást és fényképezőgépek előtt pózolást sokkalta érdekesebb programnak tartottam, már csak azért is, mert valamiért az említett zenekar egész lénye meglehetősen irritált és még háttérzeneként sem tudtak tökéletesen funkcionálni. Amennyire a színpadról döcögő információk képesek voltak átverekedni magukat az agyam meglehetősen vastag, ezer lakattal lezárt vaskapujának kulcslyukán, el-el kaptam pillanatokat a No Guts, No Glory-ból és az Ivory Tower-ből. Remek volt! 

 

 

Egy gyors szükséglet kielégítést és pohár feltöltést követően elérkezettnek láttuk az időt, hogy valahol középtávol (a szokásos távolságban) letáborozzunk és körmeinket csontig rágva várjuk, hogy a főnix madárként saját hamvaiból feltámadó As Blood Runs Black (kissé kacifántos utat bejáró) fennállása óta először végre ledarálja a Dürer Kert nagytermét! Két oldalra felkerült az idei, Instinct-re keresztelt nagylemez (melyről itt írtunk) borítója és pontban negyed tízkor egy introt követően a tavaly óta Sonik Garcia (ex-Fallen Figure) vezette As Blood Runs Black berobbant az In Honor című tétellel. Ezzel párhuzamosan pedig, ha nem is volt teltház, azért mindenki mozgásba lendült, hiszen mégiscsak öt éve vártunk már erre a pillanatra. (Habár a zenekar 2003 óta létezik, ám azt hiszem az első három demo felett szemet hunyhatunk.) A debütlemez Intro-ját követően pedig minden bizonnyal a csapat legnagyobb slágerének, az In Dying Days dallamát kezdték pengetni a csapathoz szintén tavaly csatlakozott gitárosok, Greg Kirkpatrik és Dan Sugarman. A terem elképesztő energiával hívta őrült táncra az erre igényt tartó sorokat, amit a frontember a hibátlan fogsorának való folyamatos villogtatásával honorált.

Itt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy Sonik Garcia egy elképesztően jópofa, már-már komikus figura (a maga alig 170 centijével és a kifejezetten mókás, kissé aránytalan fizimiskájával) képében villogott, amit ugyebár csak tetézett a kísérteties hasonlóság az Egyesült Államok elnökével Barack Obama-val. Sonik az egész koncert alatt lüktetett, gyulladásra sarkallva ezzel mindenkit. A fülig érő, elégedett vigyort pedig képtelenség lett volna letörölni az arcáról, (vagy épp ezt kombinálta a folyamatos nyelv öltögetéssel,) ami még szélesebben pompázott amikor kb. minden második tétel között a lelkes tömeget a merch pult és azon belül is az ABRB szekció felvásárlására ösztökélte. Elnézzük. Az idei nagylemez két slágere a Resist és a Divided kettőse következett, ami elképesztő energiáakat mozgatott meg a teremben. Az eddig is szép számmal jelen lévő szörfösök száma hirtelen megugrott és a csapatból áradó hála és pozitív energia mindenkit, Sonik pedig készségésen nyújtotta át a mikrofont bárkinek aki szeretett volna olyan nagyszerű kiállások részese lenni, mint például a Resist kiállása a "Make this moment count!". Remek hangulatot teremtettek, elképesztő pulzálás ment végig, a színpadon és a küzdőtéren egyaránt. Innentől pedig a régi sulis As Blood-é volt a főszerep, hiszen a tömeg legnagyobb örömére a fennmaradó időben a debütlemez az Allegiance tételeié volt a főszerep. (Bár hozzáteszem én azért még elbírtam volna viselni egy Legacy-t vagy egy Angel City Gamble-t.) Strife (Chug Chug) és a My Fears Become Phobias egyaránt lelkes fogadtatásra talált, ahol a breakdown-ok legalább annyira jól szóltak, (vagy csak jónak akartuk hallani?), mint a gitárszólók, habár a lábdob talán egy picit lehetett volna izmosabb, persze ez a legkevesebb! Sajnos az időre pillantva sejteni lehetett, hogy hamarosan itt a végállomása az As Blood Runs Black mókajáratának, amit bevallok őszintén rendkívül sajnáltam. A záró nóta a szintén 2006-os Hester Prynne volt, ami még utoljára megbomlasztotta a terem elméit, aminek a záró breakdown-ja előtt Sonik nagy nehezen (második nekifutásra) megnyitotta a küzdőteret, egy utolsó wall of death reményében, melyet végül a magyar fiatalok sikeresen teljesítettek. 

Sűrű köszönetnyilvánítások közepette még bedobálták a pengetőket/dobverőket és talán még szélesebb vigyorral az arcukon pózoltak egy-egy közös fotó kedvéért a színpadra felcsődülő srácoknak. (A koncert után pedig érdemes volt nyitva tartani a szemeket, mert az italpult és a merch között az ABRB teljes legénységét el lehetett csípni néhány mondat, esetleg fotó kedvéért.-Jómagamnak sikerült, ami egyébként megerősített abban ami már a koncert alatt is nyilvánvaló volt, hogy az Angyalok Városából hozzánk látogató újjászületett kvintett minden egyes tagja marha jó arc!)  Összességében az As Blood Runs Black felülmúlta a várakozásaimat, mind teljesítményben, mind pedig szimpátiában, hiszen ilyen közvetlen és jópofa srácokat manapság már egyre ritkábban látni (ez nem azt jelenti, hogy nincs!) a keményzenei színtéren. Habár ahogy az a lemezen is már megnyilvánult, hogy Sonik hangja közel sem annyira erőteljes, mint 2006-os elődjének Chris Blair-nek azért abban kiegyezhetünk, hogy ez a tényleg rendkívül jópofa és karakteres és egyben kíméletlen és lendületes figura mindezt feljteti velünk és már alig várjuk, hogy egy kevésbé összecsapott és sokkalta jobban átgondolt és kidolgozott nagylemezen újra viszonthalljuk ennek a 2010-ben fogant vadonatúj felállásnak a munkáját!

 

 

Negyed tizenegy körül eljött az este "fő attrakciójának" ideje. (Na jó, nevezzük inkább főzenekarnak, félreértés ne essék, ezzel persze nem a Caliban-t degradálom, pusztán az esélytelenek nyugalmával volt kénytelen indulni a a For Today/As Blood Runs Black párossal szemben, ezt pedig a picit megfogyatkozó vagy épp muszájból ott maradó lézengők maximálisan alátmasztották.)

Sajnos azt itt muszáj vagyok megemlíteni, hogy habár most 2011-ben a német Caliban-nel nem ápolok kifejezetten szoros viszonyt, azért ez nem volt mindig így. Sőt kifejezetten jó, majdhogynem előkelő helyük volt képzeletbeli ranglétrámon, hiszen az elsők között voltak, akikkel ezt a műfajt megismertem, és nem utolsó sorban az első közös koncertélményünk (2008. Hegyalja Fesztivál, Tokaj) annyira pazarul sikerült, hogy megfogadtam, az összes hazai bulijukon ott leszek! 

Ezt azóta becsülettel tartom is, persze évről-évre egyre kisebb lelkesedéssel, hiszen az idő múlásával ők valahogy el-el koptak az őskedvencek és a feltörekvő ifjoncok árnyékában. Hát valahogy így húzodtam az ABRB alatt bemelegített helyemről egy kicsit hátrébb, egy söröspohár megtöltést követően. 

A számomra kifejezetten irritáló fényrudak (számszerint azt hiszem négy) felállítását követően a sötétség alászállt a teremben és egy amolyan "headline" zenekarhoz illő bevonulást követően a Caliban a 2009-es Say Hello To Tragedy-ről ismert egyik nagy kedvenccel, a Love Song-gal csapott a húrok a közé, aminek verse-je most sem tudott meggyőzni arról, hogy ez egy jó szám, ellenben a refrénnel! Azt hiszem ez a fajta kettősség volt jellemző az egész koncert rám gyakorolt hatására, hiszen egyfelől tisztelgek egy '97 óta aktív zenekarnak, mely legalább akkora hatással volt az én zenei fejlődésemre, mint az egész metalcore műfaj kialakulására/alakulására, egyfelől pedig ugyanezt a kvintett vagyok kénytelen, mint egy jelképesen eltemetni, hiszen már koránt sem képesek 

ugyanazt a hatást elérni sem nálam, sem pedig műfajra nézve, hiszen, mint említettem ők valahogy 2007-2008 körül minden kártyájukat ellőtték. (Aminek gyanúját tovább erősíti a hatodikán megjelent négy számos feldolgozás EP-jük is, amiről hamarosan bővebben is olvashattok!) Mindezek tudatában egyáltalán nem volt meglepő, hogy míg 2008-ban a biztonsági öröknek kellett leszedniük a kordonról, amikor félmeztelenül, teljes extázisban, őrjöngve akartam felmászni a színpadra, hogy a Life Is Too Short néhány sorát én énekelhessem, addig ez a mostani félúton lesz a sörkortyolgatós, kissé unottan bólogatós ácsorgás között, amibe sajnos még egy-két ásítás is belecsúszott.

Habár közel sem volt akkora ováció, mint As Blood--ék alatt azért a My Time Has Come alatt volt közös tapsikolás és a Life is Too Short alatt szépen lassan útnak indultak a szörfösök is. A No One Is Safe előtt Andy széthúzta a tömeget és ennek gyümölcseként a teremben tartózkodók tényleg páratlan mozgást produkáltak és félmeztelen testek lepték el a pódiumot! Egy nagy tapsot begyűjtve sikerült is teljesen meggyilkolniuk a hangulatot az új EP-n található The Beatles feldolgozásnak, mely a Helter Skelter-ből készült. A 'Beatles-t gyerekkorom óta imádom, de ez.... mindegy is, ennek nem itt van a helye!  A Stop Running, a Walk Like The Dead, a Nowhere to Run, No Place to Hide és az All I Gave azért igyekezett gyorsan újraéleszteni az elhalt hangulatot, melyből az Walk Like The Dead-et és az All I Gave-t mindenképpen érdemes lenne kiemelni, hiszen mindamellett, hogy mindkettő remek darab, élőben is bizonyítottak, hála az élőben is végre (nagyjából) vállalható teljesítményt nyújtó Denis Schmid gitáros, énekesnek. Nagy tapsot Denis-nek, csupán tizennégy év kellett hozzá! Le a kalappal. A Walk Like' fináléját felvezető katarzist pedig a (fél)ház egy emberként énekelte, ami habár valamiért sajnos képtelen volt libabőrt okozni, azért kellemes élmény volt. 

Amit még így a végére érdemes lenne velük kapcsolatban megemlíteni az a tizennégy éves fennállásuk tapasztalatából eredő zsigeri profizmus, és az a változatlanul energikus, ámbátor meglehetősen rutinszagú előadásmód mely minden koncertjüket jellemzi.

 

A metálvilla és a breakdown jegyében azt hiszem egy igazán pazar estét zárhattunk, annak ellenére, hogy korántsem beszélhettünk teltházról. A For Today és az As Blood Runs Black budapesti debütálása minden bizonyal nem is sikeredhetett volna jobbra, az Adept az már csak Adept, a Caliban pedig egy igazi rutinbulit produkált a tőlük már megszokott és elvárható módon. 

Most pedig szusszanjunk egyet, mert a következő hónap valóságos pokoljárás lesz, hiszen (javarészt) a Skalar tolmácsolásában hazánkba látogat majd, a The Black Dahlia Murder, a Hatebreed, a Suicide Silence vagy a Bring Me the Horizon csak, hogy a dömpingből néhányat említsek! Szóval öveket kéretiik becsatolni, mert a centrifuga még csak most kezdődik!

 

 

Fotók: Réti Zsolt. További képek itt!