Nem igazán lehetett panasza a súlyos fém zenék kedvelőinek ezen a héten. Hétfőn egy igazi keményvonalas hácé buli, kedden egy klasszikus felállású COC, míg szerdán egy Black Label Society koncert emelte a rockerek arousal szintjét (hogy az ezzel egy időben lezajlott ingyenes, Dürer kertes Black Dahlia Murderről már ne is beszéljünk). Iszonyat sűrű lett tehát ez a hét, és azok után, hogy a COC bulin meglepően kevesen voltak, már-már elkönyveltem magamban, hogy szellős sorok, és -jóesetben- egy fél házas buli várható.
Ezen hipotézisemet erősítette a közel 9000-es beugró, ami azért elég súlyos összeg, még akkor is, ha egy olyan gitárhős-ikon lép fel, mint a nagy Zakk Wylde. A Dürer kertnél már készülődött az ifjúság, a metál trendibb oldala kép viseletében, míg alig pár perccel odébb, a fekete bőrbe bújt klasszikus vonalas metál fejek gyülekeztek, még pedig olyan létszámban, hogy a fentebb leírt "fél házas, szellős soros" aggályai gyorsan elillantak. Este nyolcra, amikor még a beléptetés sem indult meg, máris kígyózó sorok vártak a Petőfi Csarnok bejárata elé tévedőkre. Számomra váratlan meglepetés volt, de annyiból kicsit kellemetlen is volt, hogy amikor az Archer belecsapott a lecsóba, odakint a belépésre várók sora gyakorlatilag egybe ért a Pecsa oldalában található kocsma, sörre várók sorával. Egyébként a várakozók igen széles spektrumon mozogtak, korukat illetőleg, de azért a fekete póló, gyakorta bőrmellénnyel kombinálva, elég gyakori volt.
Az Archer koncert kezdésére így be sem értem, és csak a végét kaptam el a bulijuknak. Be kell, hogy valljam, hogy ezt egy cseppet sem bántam. Valahogy már a koncert előtt motoszkált bennem a gondolat, hogy nem fog világmegváltást hozni az Archer, márcsak azért sem, mert az interneten szinte semmi lenyomata sem volt a zenekarnak. Ennek megfelelően, egy sablonos, néhol heavy, és power beütésű metált nyomtak. Extrák nem voltak, pontosan, és átéléssel darálták le a programjukat, de egyéniségük nem volt. Töltelék zene, ami csak arra volt jó, hogy tíz óráig le legyenek foglalva az egybegyűltek, habár ezt még azzal is nagyobb sikerrel érték volna el, ha hagyják azt az Alice In Chains orientált dalcsokrot szólni, ami a BLS átszerelésekor szólt a hangszórókból.
Na már most. Azt előrebocsátom, hogy nem vagyok az a feketeöves Black Label Society fan. Magát a zenét, amit tolnak – pontosabban, amit az éppen Zakk Wylde köré verbuvált zenészekkel tol a mester- nagyon bírtam egy időben, kiváltképp a Sonic Brew időszakukat, de sohasem tekintettem a bandára úgy, hogy Ozzy gitárosának a szóló projektje. Pedig gyakorta éreztem úgy, hogy ez a koncert és az egész körítés inkább erre a vonalra tendálódik, még úgy is, hogy Osbourne idei munkássága nem került elő. A kurva nagy drapéria már gyanús volt, és amikor tíz után (jókora hatásszünetet követően) lehullott a lepel, még vegyesebb érzelmeim lettek.
Egyszóval berobban a Black Label a Crazy Horseszal, Zakk Wylde fején indián fejdísz, a háttérben is egy baromi nagy drapéria, és rendesen megdörren minden. Hibátlan, az ezer párszáz egybegyűlt is boldog volt, ráadásul –a kezdeti mikrofon hangingadozástól eltekintve- jól szólalt meg a hangcucc. Ami egy, a színpad teljes hosszában elhúzódó Marshall fej-láda sorfaltól azért elvárható. És ez az a pont ahol egy kicsit meghasonlottam. BLS-t hallgatni otthoni körülmények között teljesen más, mint koncerten nézni őket.
A külsőség háttérbe szorította azt a fajta zenei élményt, amit mindig is csíptem Zakkékben. A riffek ugyanúgy ízesen, és mócsingosan jöttek, a szólókban ugyanolyan virtuóz volt Zakk, mintha a stúdióban lenne, és remek lüktetése volt az egész koncertnek. De emellett kaptunk koponyával ékített dob cuccot, és mikrofon állványt is, meg úgy alapjáraton négy motoros rockert, aki számomra néha mintha még inkább rá játszana erre, az amúgy kicsit arcpirító stílusra. De a közönség ezért jött, klasszikus rocker buliért, vaskos villázásokkal üdvözölve minden megmozdulását a zenekarnak. Mondjuk be kell látnom, hogy elég naiv lennék, ha azt akarnám, hogy egy füstös kocsmában kb. száz embernek zenéljenek, hiszen –az elég riasztó jegy ár ellenére is- elég szép számban voltak jelen, és árasztották a zenekar felé a szeretetüket, és vice versa. Zakk még poharat is emelt a tömegnek, és kortyolt is egyet abból a sörből, ami elvileg tiltólistán szerepel nála, vérrög operációja óta, és állítólag teljesen absztinens lett az öreg. 
A koncert első fele eltelt azzal a korrekt, és kifogástalan doomos beütésű hard rock dalcsokorral (Parade Of Death, Funeral Bell, Bleed For Me, Born To Lose), amit élmény volt hallgatni, és tényleg sodró erejű volt. Ezt a lendületet viszont nagyon megtörte egy közel tízperces gitárszóló Zakktől, és a zongorázós Darkest Days bevezetője is okot adott néhol a malmozásra. Ezzel a két momentummal visszaidézte a 80-90-es évek legpatetikusabb aréna rock hangulatát a BLS –bár jóformán ez csak Zakknek volt köszönhető-, de azért a végén volt javítás Suicide Messiahval, Concrete Junglelel, Stillbornnal, hogy azért jó szájízzel térjenek haza az egybegyűltek.
Igazából én kevesebbet vártam a Black Label Societytől. Egy odabaszós kis rock bulit, ahol rendesen megbólogathatja a tuskó riffeket az ember. Ez azért részben bejött. De én még mindig jobban csípem azt a Zakk Wyldeot, aki fílinges riffeket hoz, nem túl bonyolult, de fülbe mászó dallamokkal operál, de semmiképpen sem zongorázik, és szólózik indokolatlan mennyiségben.
Fotók: Réti Zsolt. További képek a GALÉRIÁBAN.
