Akik nem ismerik a zenekart, azok kedvéért közöljük: nem egy új keletű szimfonikus metált játszó csapatról van szó. A formáció már a ’90-es évek közepe óta létezik, de tulajdonképpen csak századunk hetedik évében kiadott Paradise Lost című albumukkal zsebükben sikerült akkorát dobbantaniuk, hogy a világsiker szele felkaphassa őket.

A stílust amúgy legszívesebben epikus power metalnak nevezném. Igaz, nomen est omen-alapon beköszönnek időnként Nightwishre, avagy Apocalypticára hajazó dalrészletek – mindezek Michael Pinnella szintiskedése jóvoltából. Mondhatnánk: a Symphony X a legeurópaibb amerikai banda, tekintettel New Jerseyben lévő székhelyükre.

Iconoclast – magyarul képromboló – címre hallgató albumukat kettő darab, teljes idő-értékű cd-n adták ki, így is mindösszesen bruttó tizenkét dallal. Az anyagot övező kuriózumok „sora” ezzel véget is ért, a többi a rockzenében már régóta meglévő elemek kaleidoszkóp-szerű újra rendezése. Ez a New Jerseyben épült kohó a már említett fémeken kívül az ötvözetbe olvaszt még egy kis Judast, meg csipetnyi trash metalt, a szövegek is tele vannak vérrel és (erkölcsi értelemben vett) világvégével.

Külön olvasztó-tégelyként üzemel Russel Allen énekes torka; ő egy Hetfield-Halford-Dickinson-Dio-koktélt szolgál fel nekünk a hanganyag leforgásának egy és egy negyed órája alatt. A hosszúság összevetve az újabb X szimfónia tételeinek számával kiadja nekünk, hogy bizony itt nem túl rövid dalokról van szó.

Kezdésnek rögtön megkapjuk a 11 perces címadót – merész húzás, különösképp, ha azt vesszük alapul: nem tartozik az Iconoclast a világ legjobban sikerült epikus metal-művei közé. Amíg mások egy teljes dalt „elintéznek”, itt az ének csupán három perc elteltével indul el. Sajnos addig sem beszélhetünk az érdeklődés folyamatos fenntartásáról, és az énektémák sem sokat segítenek ezen. We are strong! – harsog a refrén, amely ennek ellenére sem erős.

Nagyjából ugyanezeket írhatom például az első cd-t záró When all is lostra. Annyi talán a különbség, hogy – mivel ez az „ügyeletes-kötelező” lírai nóta – némi változatosságot jelent az egymásra hasonlító dalok tengerében. Ezzel le is zárhatjuk méltató gondolatainkat, mivel maga a szám egy amolyan „írjunk egy zongorásat, ami a közepén majd begyorsul”-típusú eresztés. Az amerikai banda egyetlen amerikai dala ezen az albumon (meg talán a többit is hozzávéve).

Nos, miután mindenkinek elvettem a kedvét a 2011-es Symphony X anyag meghallgatásától, lejegyzek végre néhány dicsérő gondolatot is! Az első pozitív jelre nem is olyan sokat kell várni; „már” a második nótában megjelenik, melynek End of Innocence a címe, és jó kis ütős refrénnel rendelkezik! Ilyen szempontból hasonlít ehhez a Dio-ihletésű Children of Faceles God. Figyelmet érdemel a Dehumanized közép-része, vagy éppen a Bastards of the Machine szinti-gitár „verseny”-szólója. Utóbbi hangszer a romantikus nevű Michael Romeo kezében, aki a zenei agytröszt itt egyébként is.

Az instrumentális részek elég ütősek a második lemez nyitójában, az egyébként is figyelemre méltó című Electric Messiahban. Az ének itt is elég Diora hajazó. A Symphony X mitológiai témák iránti vonzalmát példázza, hogy Odüsszeusz után Prometheus történetét vették górcső alá, I am alive címmel. A Light up the Night refrénjét egy O és egy K betűvel lábjegyzetelhetnénk, a dal kicsit Stratovarious-beütésű.

Szóval, kedves testvéreim, ebben a dolgozatban nem mást próbáltam szemléltetni, mint az Iconoclast-lemez meglehetősen hullámzó színvonalát. Akit még el tud varázsolni a „szerzetesek énekelnek”-feeling, és úgy általában szereti ezt az általam imént epikus metalnak nevezett műfajt, annak lejátszójában megfordulhat néhányszor a tengelye körül mindkét cd.

Számomra viszont – ha szabad egy ennyire szubjektív megjegyzéssel zárni – az új Queensryche lemez hallgatása után a Symphony X Iconoclastja visszatérést jelentett a metal-szürke hétköznapokba.