Jamey Jasta neve valószínűleg ismerős az olvasók többségének. Ő a Hatebreed (és a Kingdom of Sorrow) énekese, de éveken át vezette a Headbangers Ball-t is. Meghatározó szereplője korunk hardcore színterének, ezt bizonyítja az is, hogy nemrégiben megjelent szólólemezéhez sztárvendégek armadája gyűlt össze. Csak néhány név, a teljesség igénye nélkül: Zakk Wylde, Phil Labonte (ex- All That Remains), Tim Lambesis (As I Lay Dying). Már csak ezekért az úriemberekért is érdemes lenne meghallgatni az albumot, de ráadásul még jó is lett. Folytatásban kivesézzük a hanganyagot.
A lemezen már régebben írt dalok hallhatók, de valószínűleg nem illeszkedtek szervesen egyik anyazenekar stílusába sem, így lett belőlük egy szólóalbumnyi anyag, egészen pontosan 14 track. Ebből 6 bír vendégszereplővel.
Aki a hagyományos Hatebreed-féle hardcore darára számít, az meglepődik majd, de nem feltétlenül fog csalódni. Természetesen van a lemezen bőven a műfaj stílusjegyeiből, de igen sok újdonsággal találkozhatunk. Először is, meglepően sok a dallamos ének, és azt kell, mondjam, nem áll ez rosszul Jamey-nek. Másrészről igyekszik színessé tenni, meglehetősen gitárorientált az album (amiket a fáma szerint szintén saját maga vett fel), súlyos trash-riffekkel tűzdelve, de néhol egészen numetálos a hangulat, megint máshol pedig mintha a 90-es évek grunge világában élnénk még mindig.
Leginkább az egykori Ozzy-gitáros közreműködésével készült dalra voltam kíváncsi, de a két kedvencem mégis a Phil Labonte-s Something You Should Know és a Nothing They Say lettek. Ez a két szám foglalja leginkább össze azt, hogy miért volt érdemes ezt a lemezt megjelentetni: megy a horzsolás benne rendesen, de azért egy Hatebreed koncerten mindenki meglepődne egy-egy ilyen szerzeményen. Van benne elég dallamos rész, de az utóbbi outroja simán elmenne egy Pantera szám befejezésének is. Persze azért a Zakk-féle Fearless Must Endure is nagyon rendben, szinte hasonlókat tudok elmondani, mint az előző kettőről.
Ha egy lemezen 3 dalról szuperlatívuszokban lehet beszélni, már jónak mondható mai rohanó világunkban, de igazából a többibe sem tudok belekötni. Meglehetősen sokszor végighallgattam már az albumot, de még mindig nem untam meg. Vannak persze sablonos megoldások, illetve kevésbé izgalmas részek, nyilván, de összességében működik. Kellemes meglepetés volt, különösen így az uborkaszezon kellős közepén. Azok is bátran próbálkozhatnak a lemezzel, akik egyébként a Hatebreedről, mint olyan, most hallanak először.
