Ezek az ausztrálok tudnak valamit. Van ugye nekik az AC/DC mellett még pár AC/DC-jük, de elég ha csak az Airbourne nevét említem ebben a kategóriában az elmúlt évekből. Most már van Audioslave-jük is, ami azért jó, mert az Audioslave ugye pár évvel ezelőtt feloszlott. Nos a pofátlanul fiatal adelaide-i illetőségű Tracer, ha egy az egyben nem is olyan zenét játszik, de legtöbbször mégis ez ugrik be dél-ausztrál trió muzsikájáról.

Persze a Tracer a 70-es évek blues és ősrock muzsikájából táplálkozó zenéje azért megidézi Jimi Hendrixet, a Led Zeppelint, de van itt egy kis stoner is Monster Magnet-tel, meg korai Queens Of The Stone Age-dszel. Hogy mitől lesz mégis az egésznek Audioslave íze? Hát attól, hogy Michael Brown gitáros/énekes a legtöbbször abszolút Chris Cornellt hozza, ráadásul neki is abból az időszakából, amikor még üveget lehetett volna repeszteni a hangjával. A banda tagja még az énekes testvére (ez is ausztrál specialitás?) Leigh Brown basszer és Andre Wise dobos.

A hatások néhol túl egyértelműek, mégis hihetetlenül egységes és erős 12 dalt rejt ez a korong. A Spaces In Between legnagyobb erőssége, hogy sokszori hallgatásra sem lehet megunni, ugyanúgy működik fülessel, kocsiban, vagy egyszerűen csak a háttérben szólva.

Már a kezdő Too Much-tól leültem, mert ilyen filinges, lendületből elnyomott rockdalt nem is igazán hallottam ebben az évben, de ugyanez igaz Devil Ride-ra. A lasssabb, merengősebb dalok is jól működnek és jól is építkeznek, elég, ha csak a Voice In The Rain-t, vagy a Dead Inside-ot említem. Minden dalban van valami szerethető, hol a jól eltalált riff, hol a fejben ragadó énektéma, mert az egyértelmű, hogy ez a Michael gyerek baromi jó énekes.

Nehéz lesz magukról lenyesegetni az egyértelmű hatásokat, ennél a fajta muzsikánál, amúgy  sem könnyű megtalálni a saját utat, de ha egy picit sikerül belevinni a saját hangot a Tracernek zenéjébe, akkor nagyot üthetnek az elkövetkező években, mert akkora erő lakozik ebben a muzsikában, mint egy atombombában.