Nem lesz piskóta, aminek ez a 2012-es év ígérkezik. Azon kívül, hogy lesz világvége, ki fog jönni a régen-régen várt Stormwitch-album, új lemezen gondolkodik az „Axl ’n’ Roses”, ex-Helloween tagok nyomulnak majd tavasszal Unisonic álnéven, sőt, maga az „igazi” Helloween is ott lehet a szeren (hiszen két éve adtak ki új munkát kezeik közül), csatlakozunk Europeékhoz és újra fog kalózkodni a Running Wild! Meg még az a rengeteg jelentős és jelentéktelen banda, akiket kifelejtettem, vagy nem is tudok idei terveikről. De akármit mond (tudom, mit mond...) a blogunk keretein belül frakciózó death metal-különítmény, vagy éppen a folk-kommandó, számomra az új év első igazán nagy durranása - nem egy pezsgős üveg felbontása – hanem ez az új Lillian Axe „cd”. (Az AFM-kiadó jóvoltából kaptunk egy, még jóval a megjelenés előtti, munkacímes linket.)
Mégis egy kicsit együttérezhetek a death metal fanokkal, amint látom lelki szemeimmel egy Lillian Axe feliratú cd-tokon landoló nyálukat. Nyál a nyálon, mondhatnánk, mert megnyugtatok mindenkit: a nyolcvanas évek végi, frissen befutott zenekar megjelenése még nekem is sok(k) volt! Hogy finoman fejezzem ki magam, a srácok láthatólag bajban voltak a nemi identitással; a dobos például szabályos topban pergetett az MTV adásában. A muzsika valamivel elfogadhatóbb volt, de semmi előjelét nem lelhettem még annak a – leírom a kifejezést – zenei INTELLIGENCIÁNAK, amit itt és most, 2012-ben tapasztalok. Olyannyira, hogy nem tudnék hirtelen még egy társulást mondani (írni), amely ekkora utat tett volna meg. Igaz, az eredeti felállásból, ha jól tudom, csupán Steve Blaze gityós képviselteti magát, igaz, ő elég markánsan: zene-felelősködik, producerkedik. Az új énekes pedig – a Metal Churchös Ronny Munroe után – Brian Jones lett.
Természetesen nem a régen megboldogult Rolling Stones gitárosról van szó, furcsa lenne, de az is elég furcsa, hogy ő egy rajongó! Úgyhogy mindenki bátran képzelje magát kedvenc zenekara ének-mikrofonja mögé, és legyen tudatában: ez a kép akár át is szüremkedhet a valóság mezejére! A zenekarért húsz éve tűzbe menő fan egyébként hozza a feladatát, amit kell, de semmi több, semmi kevesebb. Inkább maguk a dalok az érdekesek, vagyis maga a stílus.
Nos, a hajdani mega-dallamokért felelős agysejteket sikerrel megőrizte az évek folyamán Blaze bácsi. Ki lehet emelni ilyen szempontból a Death Comes Tomorrowt, az épphogy nem szétfolyó, de ezért még a k*rva jó kategóriába tartozó The Great Divideot, és a sajnos már szirupos, de zárószámként még tűrhető My Apologiest. Amúgy telis-tele vagyunk pattogós, szellemes megoldásokkal, talán elég, ha a Gather Up The Snowt említem ebbő a szempontból. Igenis, megdörren néha a gityó, akár a kezdő Babylon során is, persze, a dörrenést ne „halál metál” szinten tessenek érteni. A koponyás-címeres borító megtévesztő!
Összességében ennek már semmi köze a glamhez, ez egy progresszív anyag, talán a Queensryche világához hasonlíthatnám leginkább. (A sors ironiája, hogy a Lillian Axe-út legelején azonos volt a kiadójuk.) Egy tisztességes adag hetvenes évek is feloldódik a levesben, talán ennek köszönhető az is, hogy rögtön a második dal máris balladisztikus, megfelelve az akkori szerkesztési szabályokat. Egyébként alapból sok a lassú, melankolikus, merengő hangvétel a lemezen, igaz, meg vannak a megfelelő ellenpontjai is. Helyenként/időnként Steveék/Brianék musical-szerű hangvételt is meg mernek ütni; ebben a kontextusban fogant például személyes kedvencem, a Lava On My Tongue.
Asszem ezt az albumot ajánlhatom éppúgy azoknak, akik vonzódnak a Ten Years After-ös, hetvenes évek-beli világhoz, és azoknak is, akik progresszív rockban gondolkoznak. És ajánlom is.
