Immár jó 3 éve, hogy a God Forbid lemezzel jelentkezett, kissé eltűntek a szem elől, de most kvázi visszatértek. Aki esetleg nem tudná ők is az úgynevezett New Wave Of American Heavy Metal-al, más nevén a metalcore-al kerültek a felszínre még a 2000-es évek elején.
Aztán 2004-ben megjelent a Gone Forever című lemez és ezzel váltak igazán ismertté. Talán azt sem árt megjegyezni, hogy a színtéren nagyon kevés számban fellelhető kemény zenét játszó fekete muzsikus közül, itt mindjárt három is akad. De azért ne számítson senki reggae metálra, lásd Dub War. Sőt nagyon komoly klasszikus metálos hangszeres, szóló és zeneszerzői képességről árulkodnak a dalok.
Ami engem mindig is bosszantott az ilyesfajta zenében, nevezetesen a gagyi breakdown-ok alkalmazása, ezen a lemezen hál istennek szinte teljesen eltűntek. Sok minden változhatott a fiúkban és persze körülöttük is, hiszen a dalok tömve vannak negédes dallamokkal és szólókkal, sőt még kicsit énekelni is megpróbálnak az ordibálások mellett.
Őszintén szólva meglepett ez a fajta nyitás, sőt a fiúk csatasorba állították a hét húrost is, kicsit megijedtem, hogy ennyire kifogytak az ötletekből és ők is elkezdték másolni a Meshuggah-t. Mint később kiderült nincs erről szó, inkább színezés, hangsúlyosításhoz használják a sokak által lenyúlt hangszert, tehát nem arról van szó, hogy átmentek szanaszét tördelt ritmusú, elborult metált játszó divat zenekarba. Sőt, kicsit utána nézve az első heti eladásaiknak kiderül, hogy a 2005-höz képest drámain, csaknem 5000 darabbal csökkent az idei lemezük értékesítése!
Ez még annak a fényében is meghökkentő, hogy már 2000-s évek közepén is tombolt a letöltés és a hamisítás, de mostanra úgy néz ki, hogy ténylegesen átszakadt a gát és sajnos ennek a folyamatnak nem lesz vége. Nem hinném, hogy szoros összefüggés van a csapat népszerűsége és az eladási adatok között, de tény, hogy a metalcore divat lecsengésével sokan odébbálltak más kedvencet keresni maguknak.
Mint ahogy sok csapat keresi a stílus adta béklyók és túljátszott sablonok elhagyását, rátalálva egy saját ösvényre. Úgy tetszik a God Forbid is rálépett erre az útra és a szinte már felöklelő nyitány a Dont Tell Me What To Dream után belekezdenek egy olyan nyugis nótába nevezetesen a My Rebrith-be, ami némiképp meghökkentő. Egyáltalán nem ezt várna az ember. Az ezt követő A Few God Man-ben ismét felpörög a tempó, megy a szigorkodás, de valahogy itt sem az benyomása az embernek, hogy mindjárt leszaggatják, a fejét, inkább csak hallgatja, milyen kellemesen témázgatnak, variálgatják az ütemeket. A Scraping The Walls nyugis, szinte végig dallamos, még egy akusztikus pengetős részt is elrejtettek benne.
A hangzás meglepően „euro-pair”, hogy úgy mondjam, nem egy 25. egyen hangzású Andy Sneap v. Tue Madsen lemezt kapunk. Kicsit utána keresve kiderült, hogy a mostanában nagyon menő svéd Jens Bogren keverte meg a lemezt.
Talán a legfülberagadóbb szerzemény a Címadó Equilibrum, aminek refrénjét tényleg sikerült elcsípni, de hangsúlyozom ezekhez a dalokhoz nem feltétlenül szükséges bukósisakkal közelíteni. A Cornered-nél kicsit „bethrashülünk”, de itt sem olyan elviselhetetlenül, máris jönnek a belassulások, a groove-os ütemek.
Kapunk még a vége felé egy instrumentális tételt az Awakening-et, ahol lassú akkordozásra azért még előkapják egyszer a hét húros gitárt, aztán a szintén téma váltogatós, szólózós Where We Come From-al zárul a lemez.
Hallatszik, hogy nem kevés munka fekszik a dalokban, a gitár játékban, szólókban meg úgy az egész produkcióban. Bár én inkább a direktebb kevésbé eklektikus zenéket szeretem, de mindenképpen elismerendő a tudásuk és az igyekezetük a srácoknak, hogy megtalálják a kivezető utat a stílus adta közhelyek és keretek közül.
