Nagy megtiszteltetés ért minket azáltal, hogy az Omega együttes basszusgitárosa és legfőbb dalszerzője, Mihály Tamás (Misi) a jubileumi turné kellős közepén leült munkatársunkkal egy kellemes beszélgetésre. Mesélt nekünk cenzúráról (Erdős Péterről), krízisről (Presserék '71-es kilépéséről), zenészbarátságról (a Scorpions tagjaival), a nagy titokról (hogyan bír ki öt ember negyven-egynéhány évet szoros munkakapcsolatban). De legnagyobb hangsúllyal a jelen és a lehetséges jövő került szóba.

Elsőként arról kérdeztük a „magyar Steve Harris-t” (Steve  Harris = Iron Maiden basszusgitáros és zeneíró), hogy vajon miért ad szokatlanul kevés interjút a magyar sajtóban?
Minden bandában az énekes a meghatározó személyiség. Az újságírók hajlamosak a legegyszerűbb utat választani, és őt kérdezik. Benkő Laci pedig mérgezett egér módjára rohangál egész nap a városban, mindig mindenhol ott van, és ha már ott van, akkor nyilatkozik is egyet-ketőt-hármat. Én meg akkor nyilatkozom, ha valaki megkérdez, hogy erről, vagy arról mi a véleményem, vagy ha én tartok valamit nagyon fontosnak, akkor elmondom. De egyébként nem ragaszkodom hozzá, hogy minden kilométerkőnél ott legyek, és én nyilatkozzak minden marhaságról.
Megtisztelő a Steve Harris-es hasonlat, de én azt gondolom, hogy mindenki kivette a részét régebben az Omega dalaiból. (Az utóbbi, mondjuk tizen-valahány évben már zeneszerzői módon keletkeztek a nóták. Régebben hozott valaki egy ötletet, azt közösen nyüstöltük, és akkor lett belőle valami, vagy nem lett. Az utóbbi két évtizedben már nem nagyon volt idő, hogy hónapokra bezárkózzunk a próbaterembe. Léteznek a számítógép-programok, melyekkel nagyon profin meglehet csinálni a dolgokat, néha sajnos túl profin. Mindenesetre a zeneszerzéshez nagyon nagy segítséget adnak. Nagyjából fel tudjuk vázolni a nótát, és amikor lemegyünk a próbára, nem kell sokat vacakolni vele, csak meg kell hallgatni és el kell játszani. )
A közönség nagy részét egyébként nem érdekli, hogy ki írta a dalt, csak hogy hogyan néznek ki a srácok, hogy játsszák a nótát, milyen a klipp stb.

Először kalandozzunk kicsit a jelenben, annál is inkább, hiszen a jubileum kapcsán most mindenki a múltat firtatja, a Trombitás Frédi keletkezési körülményeit, és a többit. Hogy halad a turné? Bejött-e a vödör sz.r, amit – hagyományos jó szokás szerint – legutóbb a zenekarnak kívántam?
Bejött. Rettenetes bonyolult ez a turné, soha ilyen összetett előadást nem csináltunk. Három részből áll a műsor: van egy szimfonikus része, ami egy olyan huszonöt-huszonnyolc perc, ahol szimfonikus zenekarra vannak átírva Omega-számok. Ezt az eddás Gömöry Zsolt csinálta, jól eleresztette magát, nem ragaszkodott egyáltalán az eredeti dalokhoz. De nagyon klasszul meg van csinálva, és ezt a Danubia szimfonikus zenekar játsza. Ez az első rész, ez a szimfónia. Utána következik a rapszódia, ami, ugye, Kóbornak a találmánya. Fiatal zenészekkel, meg a szimfonikus zenekarral kiegészítve játszanak Omega-számokat. A zenekar tagjai Gömöry Zsolti,  Szekeres Tamás, Szőllössy Katika, meg a Debreceni Ciki – ő maradt a doboknál, és Kóbor is az ének-mikrofonnál. Meg van egy angol srác, ő énekel egy nótát. A harmadik részét a koncertnek úgy hívják, hogy nosztalgia. Abban jön fel az eredeti Omega öt tagja, mindenki más le, és eljátszunk kilenc számot, gyakorlatilag a legnagyobb slágereket. És ennek a nosztalgia blokknak a kellős közepébe én énekelek el egy dalt; a Jégmadár című számot a nem rég megjelent, Last Minute című szólólemezemről. A többi meg Léna, és a nagy slágerek.

Beerősíteni egy szimfonikus zenekart nagyon komoly mutatvány. Ezen kívül sok zenész van a színpadon; két komplett banda cseréli ott egymást, és ennek az egésznek a hangtechnikája marha bonyolult. Hogy mindenki jól szóljon, de senki ne szóljon jobban, mint a másik, és a jellegzetes Omega-hangképben szólaljon meg – technikailag nagyon nehéz feladat. Öt keverőpult van. Egy keverőpultot foglal el a szimfonikus zenekar. Hangszerenként van bemikrofonozva mindenki, hogy halál pontosan lehessen az arányokat állítani. Ennek az egésznek a komplexitása volt egy kicsit ijesztő, de nagyon jól megoldották. Eger főpróba volt közönséggel – marha jól sikerült különben, nagyon élvezte a közönség Először csak tátották a szájukat. Nekünk is egy nagy próba volt, hogy mit szólnak erre, egy tíz percig azért mi is féltünk, hogy elkezdenek ott fújolni, meg fütyülni, hogy nem erre vettünk jegyet, de azután átvették az egésznek a hangulatát, és a Fekete pillangót – ami a szimfonikusnak az egyik része – na azt már énekelték. A következő volt  Zalaegerszeg. Ott egy kicsit azért beleszólt a technika. Az úgy van, hogy amikor az első előadás megy, rettenetesen rákoncentrálnak. Ha az sikerült, egy picit hátra dőlnek, hogy na, akkor ez megvan. És akkor a második előadáson voltak technikai gikszerek, hogy ez nem szólt, az nem szólt, ez gerjedt, az gerjedt.  És akkor a harmadik pedig volt szombaton Tatabánya, az pedig valami egészen frenetikusra sikerült. Azt mondják, soha ennyien nem voltak a tatabányai sportcsarnokban. Cipőkanállal mentek be az utolsó nézők, rettenetesen sokan voltak, és baromi jól sikerült a koncert.

Több egymásnak ellentmondó nyilatkozattal találkozhattunk mostanában. Kóbor János azt állította: ez a búcsú turné, és a szeptember 23-án, Budapesten lesz az utolsó Omega koncert az életben. Benkő László pedig azt mondta: igaz, hogy ilyen nagy szabású turné már nem lesz, de még koránt sem ért véget a történet.
Mindenki csak a saját véleményét mondta, én is csak azt tudom mondani. Én Kóborral értek egyet: méltó keretek között, egy nagyon nagy bulival, de le kell zárni ezt az – egyébként gyönyörű – történetet. Könyörgöm: 69 éves lesz a Kóbor meg a Benkő! Nincs realitása annak, hogy hetven éven fölül ott ugrabugráljanak a színpadon. Azzal együtt, hogy nagyon szerencsés adottságaink vannak. Egyáltalán, hogy mind az öten életben vagyunk, jól vagyunk. Azt kell mondanom: a külsőnk is szerencsés. Mondjuk Kóbor János a díszes hajkoronája helyett ma már kopasz lenne, az elég vicces volna. Ő teljesen megmaradt abban a fazonban, amiben volt, csak megöregedett. Én is ilyen vagyok, a Molnár Gyurinak kicsit kevesebb a haja, de valójában nem nagyon változott, Debreceni szintén nem, a Benkő Laci is ugyanúgy néz ki, csak kicsit kövérebb. Mind az ötünknek megmaradt valahogy a fazonja. Ez szerencse, de ezzel nem lehet sokáig visszaélni. Én is 65 éves leszek, legfiatalabb a Molnár Gyuri 63 évével.

Ez nem jelenti azt, hogy mindent a szögre akasztunk. Például én is tervezek mindenféle projecteket. Ha az Omegát befejeztük, novembertől színházi turnéra szeretném vinni a  szólólemezemet. Vidéken színházakban, nagy kultúrházakban, Budapesten a MÜPA-ban, vagy a RAM Colosseumban szeretnénk játszani.

Hősök tere vagy Papp László Sportaréna lesz a vélhetőleg legutolsó nagy Omega buli helyszíne?  
Az az igazság, hogy ez nagyon durván anyagi kérdés. Lehetne mellébeszélni, hogy a koncert vezérek szobra alatt, meg satöbbi, valójában ezek a bulik rettenetes pénzekbe kerülnek. Ha sikerül összeszedni a pénzt, akkor Hősök tere lesz, ha nem, akkor Papp László Arénás koncert. Az Aréna egy egyszerűbb ügy, de nem akkora poén.

Lesz-e még Omega stúdió-album?
Képződmények már vannak, és lesz majd egy jó nagy szünet, mert hát mikor legyen az Omegának a jubileumi éve, mint 2012-ben, amikor júniusban futball EB van, augusztusban meg Olimpia? Ezt a két időszakot mindenképpen ki kell hagyni, és ki is hagyjuk. A vajdasági, felvidéki, erdélyi koncertjeink mind ezeket az időpontokon kívül vannak. Akkor, elméletileg, ha úgy érezzük, hogy tényleg olyan az anyag, neki lehet esni, és lehet rajta dolgozni, stúdió idő van. Ez az A terv, a B terv pedig, hogy a nagy koncertet felvesszük, és fogunk azon játszani új számokat is. Attól függ, mennyi olyan új szám van, ami érdemesül egy lemezre. Csak azért nem csinálunk lemezt, hogy legyen. Nevetségesek a példányszámok, biztos a ráfizetés. A stúdió idő nagyon drága, magát a lemezt legyártani, borító, terjesztés, kutyafüle, áfa, minden…

A szólólemezem második hete listavezető, mindjárt el fogom érni az aranylemezt. Amit ott látsz a falon, az Időrabló lemez, hetesszáz-nyolcvanezer példányban kelt el. Csak a magyar kiadás. Most meg ötezer az aranylemez. Ennyire megváltozott minden. És ez egy óriási nagy dolog, hogy egyáltalán még 4780 ember elmegy, és megveszi Mihály Tamásnak a lemezét. Egyébként egy ilyen banda esetében, mint mi vagyunk, nem biztos, hogy az új számokat akarja a közönség. Azért jönnek a koncertjeinkre, mert  a Petróleum lámpát akarják hallani.

Mikor elfogadhatóbb egy rock zenész helyzete: a hatvanas években, mikor volt egy viszonylag kemény cenzúra, ráadásul csak a legnagyobbnak volt lehetősége lemezkiadásra, vagy most, amikor bárki bármilyen lemezt kiadhat – de minek?
Ebben a kérdésben nem tudok objektív lenni, mert a hatvanas években zajlott a fiatalságom. Nekem a hatvanas-hetvenes évek aranykorszak volt. Nyilván van olyan, aki ezt nem így élte meg. Akit mondjuk ’56 után börtönbe csutak, az másképp emlékszik ezekre az időkre. Nekünk különösebb problémánk a hatalommal nem volt. Viszont akkor voltunk 18-20 évesek, és iszonyú jól éltünk. Ez nem jelenti azt, hogy ez a rendszer jó volt. Csak én, meg akik körülöttem voltak, nem érzékeltük, hogy ez a rendszer rossz. Mikor már tényleg nem volt jó, az emberek a bőrükön érezték a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején, hogy itt valami baj van. És akkor érdekes módon a zene is válságba került. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a zene szárnyalt. Nem tudtak elég lemezt készíteni, annyira nagy volt a kereslet. Ahogy borultak fel az értékrendek, ahogy lett egyre össze-visszább az ország, úgy lett egyre össze-visszább a zene is. A rendszer-váltás óta pedig szerintem senkit nem érdekel. Van egy réteg, aki jár koncertre, de abszolút elvesztette úttörő jellegét. A Kádár-rendszerben fontos dolog volt koncertre járni – az kifejezett valamit. Most nem fejez ki semmit, csupán azt, hogy van ötezer forintom megvenni a jegyet. De semmiféle ideológiai jelentése nincs már a zenének. Mindennapi fogyasztási cikké vált, mint a rágógumi, vagy a Coca Cola. Vannak rádiók, tévék, amik ebből élnek, hogy egész nap zenét játszanak, csak éppen a lelke veszett el az egésznek.
A digitális forradalomnak köszönhetően a szellem már kiszabadult a palackból. Iszonyú egyszerűvé és tömegessé vált a másolást. Ez persze nagyon kedvezőtlenül hatott a zeneiparra. A hobbi szintjére süllyedt a lemezkészítés és lemezkiadás.
Az 56 csepp vér musicalem cd-jét nagyon szigorú felügyelet alatt Szlovákiában nyomtatták. 11 órakor volt a sajtó-tájékoztató, bemutattuk a cd-t, a sajtó képviselőinek kiosztottuk, és aznap éjszaka kimentek a futárok a boltba. Nagyon profin meg volt szervezve. Aznap este hülyeségből beütöttem a keresőbe, hogy „56 csepp vér”, és kijött 15 orosz oldal, amin már fönt volt.
Az egész országnak kéne megváltoznia, egy kicsit Európának, Kelet-Európának nagyon, Magyarországnak nagyon-nagyon. Az a helyzet, hogy az USA-ban a jogtiszta és a kalóz aránya 80:20, Európában ez az arány 50:50. Bécstől keletre 5:95. Ez kilátástalanná teszi az egészet.
Egy új zenekarnak nálunk minden eszközzel meg kell próbálnia híresnek lenni, és akkor el kell menni koncertezni, mert forint bevétele egy zenekarnak csak a koncertekből van. A lemezből, meg a jogdíjakból már abszolút nem lehet megélni. A koncert az egyetlen egy megoldás.

Nem lettek volna az Omegának problémái a rendszerrel? Elég sok történetet hallott az ember Erdős Péter doktor és a zenekar nem éppen felhőtlen viszonyáról.
Az első felállásnak nem volt nagyobb konfliktusa a lemezgyárral, leszámítva, hogy időnként azt mondták egy-egy szövegre: „ez nem mehet”. Ilyen volt például a Halott virágok eredeti verziója, amelyről azt gondolták, a csehszlovákiai bevonulással hozható kapcsolatba. Jól is gondolták, csak mi nem gondoltuk, hogy rájönnek. De igazából akkor még nagyon nagy balhék nem voltak az Erdős és köztünk. Ellenben mikor Piciék (Presser Gáborék) elmentek, az Erdős nagyon favorizálta a Lokomotívot. Nem szeretett minket, a maradék Omegát. Akkoriban nagyon sok konfliktusunk volt ’71-’72-ben, mert mi élni akartunk, és nem véletlenül találtuk ki az Élő Omega lemezcímet. Egy irányunkban nem szimpatizáló, de okos emberrel, könnyebb még mindig valamifajta viszonyt kialakítani, mint egy ostobával. Mikor Erdős meghalt, akkor utána jött a hülyeség. Párhuzamosan azzal elkezdett hanyatlani az egész zeneipar, nem megfelelő emberek kerültek a lemezgyárba, és tönkre tették azt. Bors Jenő még Erdősnél is okosabb ember volt. Erdős csak a márka-menedzser volt, a Bors volt az igazgató. Ők ketten nagyon jól menedzselték a lemezgyárat.

Hogy van egy-két ember, aki azt gondolja, hogy Erdős neki rosszat tett - azt is elfogadom, hogy igazuk van,  és hogy teljesen indokoltan haragszanak. Biztos volt, akit hátrébb tett, vagy nem adott neki stúdió időt, belekötött a szövegbe, vagy a magatartásba. De manapság már annyian nyilatkozzák, hogy nekik az Erdőssel volt bajuk. Nem emlékszem, hogy akkoriban olyan nagyon sok embernek lett volna baja vele. Nem szeretem, mikor valaki nagyon szelektíven emlékszik. Bors Jenő temetésén a szakmát a Benkő Lacival ketten képviseltük, és összesen nem volt tíz ember. Ennek a szakmának baromi sok jót tett a Bors, és nem ezt érdemelte.

Hogy milyen bátrak, polgári gondolkodásúak, és ellenállók voltak emberek, csak ezek a mocskos kommunisták…hát nem így működött! Én elhiszem, hogy elvileg nem volt az egy jó rendszer. Nem jó, ha az állampárt rátelepszik az országra. De a pici apró szabadságok jól működtek. Jó volt a színház, a filmipar jól működött, értékes műalkotások születtek. Nagyon komoly kulturális életnek volt a része a könnyű zene, rendezett normális keretek között.

A Léna című dallal kapcsolatban voltak nézet-eltérések…
Eredetileg Orosz tél lett volna a címe. Ennek más volt a jelentése. Erősebb kétértelműség az, hogy orosz tél. A Léna egy kicsit elvett az éléből, romantikus irányba vitte az egészet. De ha ez volt a cenzúra a mi esetünkben, azért ezzel együtt lehetett élni.

Nagyon nehéz korszak lehetett a szétválás időszaka Presserékkel…
Az volt. Szétesett az infrastruktúránk, mert elment Laux Józsi, a zenekar-vezető. Mindent ő intézett, az összes telefonszám az ő noteszében volt. Volt is egy olyan LGT turné, amit még az Omega nevében tárgyalt, és azután LGT lett belőle. Azután elvesztettük a zeneszerzőnket, a szövegírónkat is. Úgy álltunk ott, hogy most akkor hogyan tovább? Fel is merült egy pillanatra, hogy hagyjuk abba az egészet a francba, mert nincs értelme. És azután győzött a dac. Én voltam 24, a Meki (Kóbor János) 27 . Azt a mindenit neki, gyerünk és csináljuk! Ki kellett találni, hogy hogyan? És akkor mindenki oda tette a magáét. Először is meg kellett találni a Debrecenit, akit a Molnár Gyuri hozott, hogy hallotta a Neotonban dobolni. Dobosunk már volt, és akkor kellett még zeneszerző, és szövegíró. Szintén a Molnár Gyurinak volt a barátja a Sülyi Péter, akiről tudtuk, hogy írogat verseket, és nagyon elvont fazon. A legproblémásabb az volt, hogy a Benkő Lacinak vissza kellett ülnie a billentyűk mögé. Amíg a Presser ott volt, addig Laci multiinstrumentálista szerepben volt; fuvolázott, trombitált, énekelt, csörgő-dobolt. Le kellett ülnie újból gyakorolni, mert az anélkül nem megy.  Szép lassan összeállt a Nagy Egész, 8 hónap alatt lábra kaptunk. De tényleg nagyon nehéz volt azt megélni, hogy a sajtó, a szakma, és mindenki ájuldozik az LGT-től, és mi meg ott állunk, hogy mi van, vajon érdemes-e ezt egyáltalán csinálni?

Érdemes volt, már csak azért is, hiszen Mihály Tamás, aki a Tízezer Lépes lemezen mindössze egy szerzeménnyel büszkélkedhetett, innentől kezdve az Omega első számú zeneszerzőjévé vált.
Kétség kívül pályát kapott az ember. De az a bizonyos véna pedig vagy megvan az emberben, vagy nincs. Zeneszerzővé nem válik az ember, legfeljebb jobb zeneszerzővé, hogyha tanul, és foglalkozik a dologgal. Egy tíz soros levelet alig tudok megfogalmazni, de a hangokkal egész jól elboldogulok. Adottság kérdése. Annyi történt, hogy már nem Presser hozta a dalokat, mint azelőtt, hanem Molnár Gyuri, Benkő Laci és én hoztam, azután közösen kidolgoztuk „őket”.

Egy időben a lemezborítókon a zeneszerző helyén az Omega együttesnév szerepelt.
Ennek nem ideológiai, hanem pénzügyi okai voltak. Így tudtunk a legigazságosabban osztani. A legtöbb banda – tetszik, nem tetszik – nem a zenei különbözőségek miatt bomlott fel, hanem az anyagiak miatt. A két szerző mindent zsebre tett, egyszerűen mások lettek az érdekeik. Nem akartak kimenni Budapestről, mert itt a Rottenbiller utcai lemez-stúdióban annyi pénzt kerestek, mint a rosseb. A zenekari tagok meg el akartak menni játszani. Ahol igazságosan volt elosztva a jogdíj, ott egy ember nem tudott túlhatalomra szert tenni, hogy ne lett volna érdeke turnézni. A zenésznek is a sárga csekket be kell fizetni, a parizert meg kell venni, kész!

Ez az interjú két újság számára készül, és az egyik főszerkesztője – Scorpions rajongó lévén – lelkemre kötötte, hogy kérdezzek a német etalon hard rock banda és az Omega közt kialakult barátságról.
Ez tényleg egy barátság! Nagyon vicces különben, de a Scorpions az előzenekarunk volt. Rudi Schenker már akkor egy dörzsölt, vén róka volt, de a többiek fiatalok voltak nagyon. A lemezcégük fizetett azért, hogy előttünk játszhassanak. De már akkor baromi jók voltak! Hosszú turnét csináltunk együtt, éjszakai sörözésekkel megspékelve. Nagyon jóba lettünk. Jól néztek ki, hallgatható, dallamos, frankó rockzenét játszottak. Ki is futották magukat.
’87-ben mi hét évre abbahagytuk, nem csináltunk semmit gyakorlatilag. Gondoltuk, a rendszerváltás csatazajában nem feltétlen Omega-koncertet kell csinálni. ’94-ben tértünk vissza, és akkor hívtuk őket a stadion-koncertünkre. Első szóra igent mondtak. Rosseb hosszú blokkot játszottunk együtt. Ezt ők ambicionálták, mert mi gondoltuk, hogy egy nótára beszállnak, és a közönség ordít egy nagyot, hogy „wow, itt a Scorpions”. Ők nem így gondolták! A végén jött a Rudi, hogy a Gyöngyhajú lány neki marhára tetszik, sose hallotta, ez milyen nóta? Mi mondtuk: nagyon régi dal, valamikor baromi nagy sláger volt Magyarországon. A "skorpióknak" kellett, mert pont szerettek volna egy Unesco-dalt csinálni, és ahhoz megfelelőnek találták.  És azután még egyszer itt voltak, akkor meg a Molnár Gyuri és a Meki elment velük budapesti és a kassai fellépésükre vendég-muzsikálni.

1971 óta létezik együtt ez az Omega-felállás. Hogy lehet ennyi időt kibírni egymás mellett öt ilyen erős egyéniségnek?
Negyven év rettenetesen hosszú idő, házasságban nem bírnak ki ennyit az emberek egymás mellett. Nagyon fontos a tolerancia. A másik, a szükségesnél nem töltünk egy perccel sem többet egymással. Nem járunk össze privátim, de napi munkakapcsolatban vagyunk. Fiatalabb korunkban éjjel-nappal együtt voltunk. Ma már ez nem működik. Egy időben voltak klikkek, hogy ez ezzel volt jóban, az meg azzal, de ez veszélyes. Jobb az, ha egy nagyon korrekt, nagyon intenzív napi munkakapcsolat van.

Mindenkinek megvan a saját életstílusa, megvannak a saját gyerekei, van, akinek a saját unokái. Nem vagyunk egymásnak a barátai. A nagyon tiszteletre méltó kollégái vagyunk egymásnak, akik egy életen keresztöl együtt játszottak. Nagyon magas az IQ-ja ennek a bandának átlagolva. Ez sokat segít. Hogy amikor válság van, tudjuk kezelni. 40 év alatt volt egy pár…

Nem sok honi banda mondhatja el magáról, hogy a külföldi rock rajongók szívét is elhódította.
A hajdani szocialista országokban őrület volt! Lengyelországban, NDK-ban, Csehszlovákiában, Romániában tényleg nem lehetett kimenni az utcára, mert azonnal elkezdtek visítani. Nyugat-Németországban, Svájcban, Ausztriában meg Belgiumban „csupán” ismert emberek voltunk. Tudták, hogy az Omega együttes az magyar. 2-3-4 ezer ember előtt játszunk a turnék során, de nem voltunk szupersztárok. Kölnben, a világ első Saturn boltjában a mai napig saját fakkunk van! Amikor Baselban, a St Jacob Halléban játszottunk, ott a szomszédban van egy marha nagy lemezbolt, és az egész kirakat ki volt tapétázva a lemezeinkkel, „Welcome Omega” felirat kíséretében.

Sajnos az útlevéllel kapcsolatos szabályok elég szigorúak voltak. Már pedig a gyorsaság és a rugalmasság ebben a szakmában is nagyon sokat számított…volna! A nyugat-berlini fellépésekből mindig botrány volt. Fegyelmit kaptunk, mert a nyugat-német turné keretében ott is felléptünk, ezáltal állítólag szimbolizálva, hogy nyugat-Berlin nem semleges terület, aminek a szocialista országok tartják, hanem az NSZK szerves része.

Illés-Omega ellentét…
Ebben is több volt a legenda, mint a valóság! Nem volt akkor olyan vad és kíméletlen az élet, mint manapság. Nem azt mondom, hogy egymás tenyeréből ettek az Illés és az Omega rajongók, de messze nem volt ez háború. Egy-két pofon elcsattant, de mindez a média részéről nagyon fel lett tupírozva.

A zenekarok részéről nem volt ellentét egymás irányában. Ez nem magasugrás, hogy az egyik átugorja a 235 centit, a másik meg csak a 232-öt. Azt gondolom, sokkal több jó zenekar megfért volna Magyarországon. Egyetlen egy ütközési pont volt, az a hanglemezgyár stúdiója. Ott készült az összes lemez. Csekély volt a stúdió idő, ez volt az egyetlen pont, amin össze lehetett veszi a zenekaroknak. Nekünk sokkal nagyobb konkurencia volt a Piramis például, akik nagyon populáris, nagyon jó zenét játszottak, imádta őket a közönség. A többiektől – Illés, LGT, Metro – legalább különböztünk.

Tinit (Bródy Jánost) később felkerestük szövegek ügyében. Ő azt mondta, nagyon szívesen, de saját névvel nem ír – ezt azért nem lehetett így vállalni. Meg a Levente is megharagudna rá. Jó pár évvel később Bródy elkotyogta magát Vámos Miklós beszélgetős tv-műsorában, hogy például a Lénát is ő írta Várszegi Gábor neve alatt.  

Hogyan lehetett kezelni az Omega zenekar körül kialakult őrületet?
Ha azt hiszed, hogy tetőled megy a villamos, akkor véged van! Elszállsz magadtól, és viszlát! Sok emberrel megtörtént. Intelligencia-kérdés ez. Nálunk soha nem kellett senkit hideg vízzel nyakon önteni, hogy ébresztő! Elég visszahúzódó emberek vagyunk egyébként is, nem kerestük a reflektorfényt. Ha vége a koncertnek, akkor nyugi! Utána nem rajcsúrozunk, nem megyünk ki a főtérre. Egy sör, vagy egy bor – mert másnap is van koncert.

Ma már a fiataloknak az én arcom nem biztos, hogy sokat mond. Kóbor Jánosnak valószínűleg nehezebb kezelni a helyzetet; ráadásul ő egy visszahúzódó, befelé forduló ember. Láttam rajta régebben, hogy zavarja sokszor, hogy nem tud emberek közé menni. Nyilván sokkal jobb az élete annak, akit nem ismernek meg.

A mai zenekarok, előadók közül melyek Mihály Tamás kedvencei?
Valójában elég kevés zenét hallgatok. Valahogy jobb szeretem a csöndet. Pláne ilyenkor, mikor turnézunk. A taxisofőr a kedvemben akar járni, jól föltekeri a rádiót. És akkor mondom neki: „lenne egy kérésem. Kikapcsolná?” Tele van az ember füle mindennel.
Én embereket szeretek. Nagyjából azokat, akiket a Last Minute szólólemezemre elhívtam. Maróthy Zolit például imádom. Az 56 csepp vér musicalban együtt dolgoztunk vele is, és a Balogh Lacikával is. Ő Babos Gyulának a dobosa, fantasztikus tehetség. A dobok másik felét a fiam kezelte. Pici, Somló, Charlie, Nagy Feró – ővelük éltem le az életemet, ők haverok. Ha csinálok egy lemezt, és hangsúlyozottan azt akarom, hogy ne az omegásokkal csináljam, hanem másokkal, hogy ne Omega-utánérzésű lemez legyen Mihály Tamásra felöltöztetve, akkor azokkal készítem, akiket egyébként is imádok.

Az egész akkor jutott az egész az eszembe, mikor Presser Picinek volt a Papp Lászlóban a koncertje, és az öregek közül egyes egyedül engem hívott meg. A ’94-es nagy Omega koncert óta nem álltunk együtt színpadon. Ott együtt eljátszottunk egy nagyon régi Omega-dalt, az Ülök a hóbant. Marha nagy sikere volt. Azon az estén jutott eszembe, hogy ezt fordítva megcsinálom. Hogy azokat a régi haverokat meghívom, akiket emberemlékezet óta szeretek, és soha, vagy évtizedek óta nem játszottunk együtt. Akik a háttérben játszanak, azok pedig fiatalok, akik úgy nyúlnak a hangszerhez, ahogy manapság kell.  

Fotók: Mándi Emese (http://www.facebook.com/mandifoto)