2012.07.07. szombat: A pénteki, rockzeneileg igen sűrűre sikeredett nap után szombaton igazán csak egy említésre méltó banda lépett színpadra, igaz a Refused koncertje egy olyan esemény, amit azért vastagon aláhúztam a program füzetben. Mert azt mindenképpen látni kell. A svéd zenekar 1991 és 1998 között három nagylemezt hozott össze, de ez is elég lett ahhoz, hogy jelentősen befolyásolja az elkövetkező évek zenei munkásságát. Eddig leginkább a kultusz mivoltjuk miatt volt igazán izgalmas a Refused – egy amerikai garázsturnén egy, a rendőrség által feloszlatott buli után hagytak fel a közös zenéléssel -, és pár éve senki sem gondolta volna, hogy egy ilyen punk hozzáállású banda még egyszer újra összeáll.Egy tizenhárom éve nem létező zenekar koncertje azért elég rizikós, főleg ilyen múlttal a hátuk mögött, hiszen benne van a leégés veszélye, és akkor már ki az aki nem arra gondol, hogy ’na itt van még egy banda, aki összeállt, hogy egy hakni turnéval megszedje magát.

Délután hatkor az Arena színpadon már fent volt egy hatalmas lepel, kivagdosva belőle a zenekar neve, és zenei aláfestésnek egy gerjedő gitár hang. Körbenézve mindenkinek az arcán az izgatott várakozás, köztük a mögöttem, a koncert feléig egy horgászszékben üldögélő kb. hét hónapos terhes anyukáén is . Aztán a lepel le, és jött a Worms Of Senses/Faculties, kegyetlen jó minőségű, és izmos hangzás, a Refused meg olyan magabiztossággal áll színpadon, mintha az elmúlt tizenhárom évben csak az eddigi számaikat gyakorolgatták volna.

Nincs megállás, jön a The Refused Party Program, majd a Liberation Frequency. Mindkettő kifogástalan tálalásban, az énekes, Dennis Lyxzén végig a hátán viszi a show-t, de az egész zenekaron látszott, hogy élvezik a számokat. Ez után Dennis el is mondja, hogy voltak kétségeik, hogy tizenhárom év után van-e még értelme, de a szövegek szerinte most még jobban ülnek, mert ez a világ még elcseszettebb, mint volt. Jött is egy kis düh levezető Rather Be Death.

Dennis kommentjei egyébként néhol a Refused, és az International Noise Conspiracy vonalas gondolatébresztőket idézték, néhol csak szimpla visszaemlékezések, és köszönetnyilvánítások, de egyáltalán nem a negédes fajtából. Jött még a The Deadly Rythm, és egy percig sem akadozott a koncert, főleg a Coup D’Etat régisulis riffjei után, ami a színpad előtti harmincas hácéseket mozgatta meg. Egy gyors levonulás, intrónak addig a Shape Of Punk To Come, majd annak folytatása élőben. Ezután még három szám volt hátra.

A Refused Are Fucking Dead következett, aminek a végére Dennis Lyxzén a közönség között énekelte az utolsó szólamokat, majd jött a sláger New Noise, ami felért egy hatalmas gyomrossal, olyan energia volt benne. Ezután Dennis a földön maradt, majd felcsendült a Tännhauser/ Derivé cselló szólama, és a Refused egy olyan atmoszférát teremtett se perc alatt, hogy az ember hátán felállt a szőr, aztán a zárásban a zúzással nagyon profin felépítve. Egy katarzis közeli élmény volt! Tökéletes! Hiába az a tizenhárom év, ez még mindig az egyik legegyedülállóbb zene.

Az, hogy a Refused iszonyat jó volt, az azért is volt örvendetes, mert aznap semmi az égvilágon nem volt, ami tényleg említésre méltó lett volna. Volt Bruce Springsteen, meg az E Street Band, ami arra jó volt, hogy megnézhesd, hogy ki az, akiből Bruce Springsteen valamiféle érzelmet vált ki. Az Orange színpad pit (a színpad előtti elkerített rész) nyitására már több tíz méteres sor állt, három/négy generáció színes egyvelegéből. A 60-as nagyszülők is felkapták a Springsteen pólót, és egy csapolt tuborg mellett nosztalgiáztak. Volt idejük rá. A főnök lenyomott egy három órás (!) szettet. Ez pedig az én megítélésemben már ember kínzás, a 62 éves Springsteentől meg mazochizmus.

Fotók: Roskilde facebook & Réti Zsolt.