Ismeritek a szokásos kifogásokat: munkahely, család, kiskutya stb., a lényeg: néhány igencsak fontos lemez átcsúszott az idő rostáján. Azonban a Unisonic önmagáról elkeresztelt első albuma nem fontos - hanem rock-történelmi jelentőségű! A miértre tengerikígyó hosszúságú választ lehetne adni, most csupán két nevet írok: Kai Hansen, Michael Kiske. Mindketten az ős-Helloweenből. Újra együtt! Erről nem megemlékezni egy rock-blognak annyi, mint egy sportújságnak nem írni az EB-döntőről.
A bevezető gondolatok után máris ott vagyunk annál a kényes pontnál, amit úgy hívnak: nagy elvárásokból fakadó törvényszerű csalódás. Erre rátesz még a lapáttal a telitalálat beharangozó nóta, amely - minő változatosság - szintén a Unisonic címet kapta a fordított keresztségben. Sajnos ilyen jó kis pattogós nóta nincs még egy az albumon, talán a Never change me, illetve a cikkünk címéhez kölcsönvett Never too late közelít még hozzá a legjobban.
A cucc meglepően rádió-barát - olyan, mint az egyszeri fiatal lány: mindenkinek tetszeni akar. És ahogy a fiatal lány is, úgy - biztos vagyok benne - a Unisonic debüt albuma is mindenkinek tetszik. Legfőképp annak, aki Helloween-történelemben leragadt a Keeper of the Seven Keys első és második fejezeténél. A nagyívű refrének elsősorban az ő kedvükért születhettek. Viszont maga a munka összességében - ez az azóta eltelt időből természetesen fakad - sokkal letisztultabb, sallangmentesebb, mint az ősidőkben volt. Kiske hangja jó bor módjára ért meg az idők folyamán.
Nekem (mivel nem volnék Keeper-hívő) csupán ezekkel a pár sorral feljebb említett refrénekkel van bajom. Minden egyes nóta sokat ígérően indul, hogy azután rendre beletorkoljon egy-egy agyonvokálozott, idegeket próbára tevően túlnyújtott refrénbe. Ezért is hat oly üdítően középtájt a Renegade - My Sanctuary kettős lekerekítettebb dallamaival. Sajnos a No One Ever Sees Me záróballadát is a fenti módszerrel sikerült agyoncsapni.
De aki a Kiske szólóalbumok és a Gamma Ray lemezek általános színvonalát veszi alapul, az elismerheti: a két flótás - a gyenge pontok ellenére is - erőn fülöl teljesített. Hát még ha hozzávesszük: ekkora súly alatt, melyet nem csak az ortodox helloweenesek, hanem a közönség további része és a szakma rakott előzetes elvárásaival a formáció vállára, szinte lehetetlen normálisan alkotni. Ennek ellenére itt és most ez egészen jól sikerült.
Kedvenc rockfirkász kollégáim kedvenc fordulatával élve ezúttal én is év albuma szagot érzek. Ugyanakkor azt remélem: lesznek még jobb alkotások az év hátralévő részében, nehogy a tavalyihoz hasonló szegényes év legyen ez a 2012.
